Keleti Közöny
Mintha olyan dolgokba nyernénk betekintést olvasóként, amiket nem szabadna látnunk. Kellemetlen mélységekig ás az elmében.
Mintha olyan dolgokba nyernénk betekintést olvasóként, amiket nem szabadna látnunk. Kellemetlen mélységekig ás az elmében.
Sem a szituációk, sem pedig a látvány terén nem riad el a szokatlan megoldásoktól, melyeket nem fogok ellőni, de higgyétek el, nagyon régen láttatok ennyiféleképpen izgalmas közönségfilmet.
Terjedelmes sorozat. Napok alatt kivégeztem. És teljes önbizalommal állíthatom, hogy ennek az egyszerre gyűlölt és imádott műnek hála újra szeretek olvasni.
Nappal a forró, fiatalos színek és a nagyvárosi fakóság ütközése alapozzák meg a film lendületét, míg az éjszaka egyhangúságát a fények és tükröződések játéka csettinti romantikussá.
Más verseknél pedig mintha kiabálna a felolvasóhang a fejemben, vagy hadarna, esetleg nem kapna levegőt, vagy beleültettek volna a gyomrába egy botanikus kertet.
A kamera nemcsak statikusan prezentál, de üldöz, sarokba szorít, tolakodik, gyakorlatilag a film szótlan narrátora.
Ahhoz mérten, hogy az előzetesek mennyire nyomatták az olyan hangzatos kulcsszavakat, mint a hatalom, szex vagy a botrány, A Gucci-ház egy meglepően visszafogott, szerény film.
Az olvasó ott kezd el először gyanakodni, mikor megjegyzi, hogy „igazán nagy súly ez [a megjelenést megelőző elvárások] egy ilyen apró fiatal nő vállára”, de ezt még elintézi egy izmosabb szemforgatással.
Álmok és valóság, grandiózus szettek és hiányos belterek kreatív váltakozásán keresztül épül fel Herbert melankólikus világa, ami viszont kínosan egyértelmű, hogy nem vászonra íródott.
A játék keretein belül minden egyes személy élete ugyanolyan jelentéktelenné és eldobhatóvá válik. A különbség abban nyilvánul meg, ki meddig képes elmenni a győzelem érdekében.