Katonák, császárok és sámánok – Mákháború-trilógia
Kedvükre lehet azoknak, akik kifejezetten a realitás elől menekülnek, s azoknak is, akik szívesebben maradnak a valóság talaján.
Kedvükre lehet azoknak, akik kifejezetten a realitás elől menekülnek, s azoknak is, akik szívesebben maradnak a valóság talaján.
A történet elején felszínesen, előítéletesen bemutatott népek fokozatosan emberibbé válnak a mellékszereplőkön keresztül, a néző pedig Rayával együtt jön rá, hogy igazából mind egy hajóban eveznek.
Egyre gyakrabban futhattunk véres véleménycserékbe ártatlannak tűnő kommentszekciókban, újra és újra láttam felbugyogni a kérdést: mégis miért kell keverni a művészetet és a politikát? Bevallom, ez zavarra adott okot.
Tudatosan kezeli az általa feldolgozott jelenség komplexitását, figyelembe veszi a bűnbánat, a változás lehetőségét, viszont a megértés közben egy pillanatra sem söpri a szőnyeg alá a problémát, ahogy ugye a képernyő túloldalán előszeretettel tesszük.
Hiszen pont a megszokott rendszer, a kisváros parkolói, az élelmiszerüzletek sorainak párhuzamossága az, ami Lady Bird számára kevés – legalábbis önmagához mérten.
Érzelmes pillanatoknak természetesen nincs híján (…), viszont a valódi, teheneket megszégyenítő bőgés elmaradt, helyette elismerő bólogatással nyugtáztam a záró képsorokat.
A filmet, mint a kultúra tükrét vizsgálja, aminek ugyan az elsődleges céljai közt szerepel a szórakoztatás, ám ehhez ideális esetben nem kéne beáldoznia a mélységet.
Cohen még mindig rá tudja venni az embereket, hogy kamera előtt felvállalják a valódi énjüket, csak rasszista, homofób rodeósok helyett ezúttal a vírustagadók, valamint a magukat politikai enciklopédiának gondoló extrémisták lépnek a mikrofon mögé.
Ez a film ugyanis korántsem pártatlan dokumentáció, hanem végtelenül dühös felkiáltás egy zsarnoki rendszer és az azt támogató, begyöpösödött társadalmi szféra ellen.
Aki az Eredet ikertestvérére számított, az valószínűleg nagyot fog csalódni, a Tenet ugyanis hangulatában sokkal közelebb áll a Dunkirk kimért feszültségéhez. Olyan élmény, amit nem szabad túlgondolni, hanem hagyni kell, hogy sodorjon magával.