Hamilton – a friss és intelligens musical

Tavaly nyártól megtekinthető a Disney+ szolgáltatáson a Hamilton című musical, tavaly nyártól újra hangos tőle a szociális média, és tavaly nyártól érett, hogy én is a bűvkörébe essek. Megtörtént, itt vagyok, hogy tudósítsak róla.

Amerika, az ígéretek és remény földje az utóbbi időszakban egészen bizarr történésekkel került a sajtó és a közbeszéd nagyítója alá. Ismét sokat tárgyalt kérdéssé vált a hazafiasság, a szabadság és az identitás problémája, a politika bizonyos mértékben az olyanok látókörébe is belekerült, akiket addig a legkevésbé sem foglalkoztatott. Egyre gyakrabban futhattunk véres véleménycserékbe ártatlannak tűnő kommentszekciókban, újra és újra láttam felbugyogni a kérdést: mégis miért kell keverni a művészetet és a politikát? Bevallom, ez zavarra adott okot. A számtalan irodalomóráról, ha más nem is, az mindenkinek megmaradt, hogy hány művész használta tehetségét a közvélemény befolyásolására vagy az őket körülvevő rendszer kritizálására. Az én szememben a művészet és a (köz)élet mindig kéz a kézben járt.

Az Alexander Hamilton élettörténetét feldolgozó darab alkotója, Lin-Manuel Miranda hasonlóképp gondolkozhatott, mikor a Ron Chernow szerezte életrajzi könyvet mai köntösbe bújtatva, a musical hordozta üzenet mellett büszkén kiállva adaptálta. Ami egy, a Fehér Házban 2009-ben előadott, hip-hop számba tömörített előadásból indult, rekordokat döntő Broadway-szenzációvá nőtte ki magát. A legendás produkció lett a nyitódala az éveken át érő, minden tekintetben színes és pezsdítő darabnak. Ahogy Miranda fogalmazott, a múlt Amerikáját mondja el a mai Amerika. Az éveken át tartó írás pedig nemcsak számtalan Tony-díjat és egy Pulitzer-díjat eredményezett, de egy olyan párhuzamokkal és utalásokkal telezsúfolt szöveget, amelyben még sokadik megtekintés után is rejlenek gyöngyszemek.

Senkinek nem okoz meglepetést a tény, hogy a musical középpontjában maga Alexander Hamilton, az ő pályája és magánélete áll, azonban legalább ilyen izgalmas a többi karakter is, akik ugyan értelemszerűen nem váltak címszereplővé, árnyaltságukkal mégis kiérdemelték a figyelmet. Nem hangsúlyozhatom elégszer, mennyire zseniális munkát végeztek a színészek, mennyi tehetség kap lángra a színpadon.

A darab egyik tündöklő csillaga, az Aaron Burr szerepét káprázatosan alakító Leslie Odom Jr. Hamilton barátjaként és a történet implicit elbeszélőjeként kezdi, aztán ahogy a cselekmény kibontakozik, Burr egyre nagyobb hatással bír az eseményekre. Az ő karakterfejlődése volt számomra a Hamilton egyik legmeghatározóbb szelete. Daveed Diggs két történelmi karaktert is emlékezetessé tett alakításával. Az első felvonásban ő a vakmerő, francia akcentussal rappelő Lafayette, a második felvonásban pedig Thomas Jeffersonként tér vissza Párizsból, hogy felkavarja a politikai életet. És bár alig néhány percet tölt a színpadon, Jonathan Groff mindenkire mély benyomást tett III. György brit királyként tetszelegve. Első megjelenésekor szakítódalt énekel a gyarmatokhoz néhány halálos fenyegetéssel fűszerezve mézédes szavait. Ezután a belépő után elég, ha a büszkén lépkedő Groff csupán beteszi a lábát a színpadra, és a közönség nevetésben tör ki. A Schuyler-nővérek közül Eliza és Angelica kapnak jelentős szerepet, a színésznők felejthetetlenné teszik a két karaktert, és Miranda szerencsére nem habozott alaposan körüljárni a női szemszöget sem. Az Angelicát játszó Renée Elise Goldsberry Satisfied dalban nyújtott alakításától mindenki szava elállt.

Lin-Manuel a darabban foglalkozik a bevándorlók, a szabadság, a felelősségtudat, a rabszolgaság kérdésével. Azzal, hogy döntések és szavak miképp befolyásolják, ki neve hogyan marad fenn az utókorra. Amellett, hogy a musical végtelenül szórakoztató és energikus, ma is kínosan aktuális kérdéseket boncolgat. Ezt pedig nem bújtatja összetett metaforák és allegóriák mögé. Miranda tudatosan törekedett arra, hogy egyaránt alkalmazzanak afroamerikai és latin színészeket is olyan történelmi szereplőkhöz, mint például George Washington.

A darabon végigfutó motívumok, az állandóan visszatérő dallamok és sorok olyan egésszé kovácsolják a művet, amin a műfajok kuszasága csak erősít. Lin-Manuel okos érzékenységgel bánt a humorral, de a megható pillanatokkal sem volt szűkmarkú. Az egész musicalt átjárja a testvériség és a szabadság megindító szelleme, keverednek benne a nagy történelmi fordulópontok és a történelem rostáján fennakadt magánéleti problémák. Hibázó emberekként látjuk a hősökként és gazemberekként megismert alakokat.       

Fontosnak tartom még kiemelni, hogy akit nem hoz lázba a függetlenségi háború gondolata, vagy esetleg nem a hip-hop és a rap a preferált műfaja, annak sem kell elrettennie. Inkább vezérelt a felhajtás okozta bizonytalan kíváncsiság, mint a személyes érdeklődés, mikor végül rászántam magam, és megnéztem. A cikk mögött sejlő rajongás lett az eredménye.