Átélt traumákról és az életről…

Január 27-én, a Spektrum csatorna forgalmazásában mutatta be az On The Spot (magyar dokumentumfilm-sorozat) a Born in Auschwitz (Születési helye: Auschwitz) című – a forgalmazó csatorna első saját gyártású, egyben a dokukészítők második egész estés –  dokumentumfilmjét, melyet a sorozatot készítő házaspár, Cseke Eszter és S. Takács András 5 év munkássága által hozott szinte egy egész estés „mozi“ keretein belül a műfajt kedvelő nézők képernyőire.

Ebben a szinte életrajzi drámaként is aposztrofálható feldolgozásban megismerhetjük Angéla élettörténetét, felcseperedésének pszichológiai „miért“-jeivel végigpecsételt mérföldköveit, aki a mű címszereplőjeként Auschwitzban jött a világra, nem sokkal a tábor felszabadítása előtt, 1944 decemberében.

A film sokszor kelti (pozitív értelemben véve) azt a hatást, mintha csak egy 1,5 órás „emlékfilm“ szemtanúi lennénk, hiszen igazi hősként nem Angélát vagy a további szereplők közül annak gyermekét, unokáit, hanem a hölgy édesanyját, az őt a zord körülmények és a számos ellenző, negatív behatás ellenére megszülő (és gyermeke világra jöttének idejére már megözvegyült) Verát teszi meg, akinek mintha csak a filmen keresztül tisztelegne egy élethosszon át kimondatlannak sejtetett „köszönöm“ formájában. A kétfős stáb a több évnyi forgatás közös munkája alatt bejárta Angélával és annak lányával, Katival a család életrajzi vonatkozásainak szempontjából fontos földrajzi pontokat, ami a jelenlegi otthonuktól, Kanadától Angéla szülőföldjén, Sárospatakon át Izraelig, a „Szentföldig” tartott. Ez alatt az időszak alatt a stáb jelen volt számos konferencián, melyen Angéla az örökletes jellegű traumákról és azok saját életére való kivetítéséről tartott globális szinten számtalan előadást, feltárva életét, kapcsolatát a tábor után édesanyjával, valamint hogy hogyan is próbáltak meg átlagemberekként érvényesülni a háború utáni romos hétköznapok világában, tudat alatt azonban végig magukkal cipelve a holokauszt okozta traumák súlyát, a múlt emlékeinek rabságát. A trauma ugyanis, ahogyan a filmből megtudhatjuk, az anyaméhen keresztül öröklődhet, és Angéla esetében öröklődött is... A film interjúszerű részeiben a néni visszaemlékezik gyermekkorára, aminek anyjával való kapcsolataira főként a „gesztusok“ nélküli szeretetnyilvánítás volt jellemző, az anyai „Szeretlek!“-et csupán hallotta, de nem élte át. Édesanyja közelsége nem az ölelésekben, inkább a formalitásokban volt jelen.

A premiert megelőző időszakban, amióta tudomásom volt arról, hogy debütálni fog az On The Spot második egész estés filmje, rendkívüli figyelemmel vártam, mit ad majd nekem dokumentumfilmek és egyben II. világháború-holokauszt-történetek érdeklődőjeként maga a mű, vagy hogy éppenséggel nem esik-e át a téma sokszor kissé kimerítettnek érződő kereteinek túloldalára. Ha a mű dinamikusság szempontjából hagyott is bennem minimális kivetnivalót, tartalmiakban viszont annak befejezésével és valódi őszinteségének felszínre hozásával győzedelmeskedett a néha kissé vontatottnak érződő betétek felett.

Érdeklődésemet a film iránt tetézte egy iskolai tanulmányi út visszaemlékezése is, amit még gimnazistaként  tettem pár évfolyamtársammal és tanárommal 2019-ben az auschwitzi koncentrációs táborban. Lehetőségünk volt egy nemzetközi megemlékezésen, az Élet menetén részt vennünk, ezáltal magyar diákok egy részeként képviselve a 21.századi „ellenállást“ mindenféle, a világban még jelen lévő antiszemitizmussal szemben, egyúttal megemlékezve a több millió emberáldozatról, amit a táborok együttesen követeltek az emberi széthúzás, fajgyűlölet jegyében. Átélni a kirándulás keretein belül a történelemkönyvek holokauszt tananyagrészénél fellelhető mai képeit, egyszerre elgondolkodtat az emberi gyűlölet „skálájának“ legmélyebb szintjein, és érezteti annak az érzelmi súlyosságnak a mértékét, aminek megélésébe több millióan kényszerültek vallásuknak, nemzetiségüknek, beállítottságuknak vagy épp testi „rendellenességeiknek“ jegyében.