Az arénától a filmvászonig

Háború van, ezt mindenki tudja. Határainktól nem messze egy olyan jellegű konfliktus vette kezdetét, amely emberéleteket követel.

Nemrég jelent meg a mozikban a Kingsman 3. része. A film vegyes érzelmeket váltott ki belőlem, de mindenekelőtt egy elemi szintű csalódás jelentkezett nálam hatására, méghozzá az emberi természet kapcsán.

Felmerült bennem a kérdés, hogy mégis mióta normális az, hogy a szórakoztatóipar alappilléreként a moziban természetessé, sőt igényeltté vált az erőszak ábrázolása?

A Kingsman 3. része egy előzménytörténet, mely az első világháború eseményeire építi cselekményét. Véres jelenetek végtelen sorát mutatja be teljes részletességgel, különböző gyilkossági formákat és a háború egyéb kegyetlen borzalmait. A következő cikket azonban nem filmkritikának szánom, pusztán a film erőszakosságának kapcsán bennem felmerült gondolatok papírra vetésének.

Az előzőleg feltett kérdésemre, miszerint mióta vált a szórakoztatóipar alkotóelemévé az erőszak, hamar választ adtam magamnak: Nagyjából, amióta ember az ember. Elég visszatekintenünk az ókori Rómára: „Cirkuszt és kenyeret a népnek” – szólt egy császár, és kezdetét vették a gladiátorharcok. Ez egy nagyon jelentős pont volt az erőszak intézményesítetté válásában.

Amennyire tudjuk, az ókorban sem élvezte mindenki az emberi erőszak efféle jellegű kegyetlenségét. A római állampolgároknak, főként a patríciusoknak társadalmi helyzetükből adódóan volt már-már kötelező a részvétel. Itt történelmi érdekességként említeném meg, hogy például a római Colosseumban a fontosabb családok nevei a kijelölt ülőhelyükön kőbe voltak vésve, így nyomon követhetővé vált, hogy ki van jelen az adott eseményen.

Engedjétek hát meg, hogy vonjak egy párhuzamot a Colosseum harctere és Hollywood véres mozivászna közt.

Az erőszak jellege nem sokat változott. A különbség csupán annyi, hogy a mozivásznon látottak nem valóságosak. De mégis milyen hatással van ez az emberi lélekre?

A legnagyobb probléma talán az, hogy az ember szeme egyszerűen megszokja a látványt. Az ember egyike azon fajoknak, amelyek a legnagyobb alkalmazkodóképességgel rendelkeznek. Ezért is nem haltunk még ki. És ha fajunk képes volt alkalmazkodni hideghez, meleghez, vándorláshoz és stabilitáshoz, akkor mennyi idejébe telhet egy ilyen látvány megszokása?

A vérontás természetessé, majdhogynem legitimmé válik a képernyőn keresztül. A vér, a fájdalom, a gyilkosság már nem távoli, elvont fogalmak, hanem filmek ezreinek központi témái.

Míg dédszüleink, ha nem harcoltak a háborúban, és nem láttak különösebben eldurvuló kocsmai verekedést, akkor nem törvényszerű, hogy találkoztak volna gyilkossággal, addig a későbbi generációkban már gyerekek ezrei nőnek fel úgy, hogy a képernyőn keresztül az erőszak számtalan módját látják megjelenni, és ezek a képek beleépülnek a lelki világukba, formálják természetüket.

Kevés az olyan dolog az ember életében, amiről bátran kijelentheti, hogy feltétel nélkül rossz. A világ tele van szubjektív dolgokkal, felnőttünk már, tudjuk, hogy semmi sem fekete-fehér, és a jó és a rossz harca a mesékbe való. Az erőszak viszont, az emberi élet kioltása kérdés nélkül a rossz kategóriájába tartozik.

Európa nem volt rá felkészülve, hogy az erőszak kilép a filmvászonról, és újra a mindennapok részévé válik. Azt még kevésbé tudhattuk, hogy újra háború lesz, valódi háború, túl a kibertéren, emberáldozatokat követelve. Fiatal ukrán és orosz katonák ezrei mennek úgy a frontra, hogy nem tudják, mi várja őket. Talán elhiszik, hogy olyan lesz, mint a filmekben. Talán mindegyikőjük a főszereplő bőrébe képzeli magát, egy Kingsmanébe, a hollywoodi hősébe, aki egymaga vet véget a borzalmaknak. Nem tudhatjuk.

Ilyenkor azonban mind elgondolkozunk rajta, hogy miféle ördög lakik az ember természetében, aki ezeket a zsinórokat húzogatja? Miért leljük örömünket az erőszakban és az azt vászonra vivő filmekben?

Az ember semmit sem változott; fejlődött a technika, haladtunk a korral, de az emberi természet legjava ugyanaz maradt, ugyanazok a patríciusok vagyunk, akik ezer évvel ezelőtt a kőpadokon ültek. Az arénát fokozatosan leváltotta a színház, majd a mozi. A különbség csupán annyi, hogy mára már online jön minden: a vers is meg a vér is. Jobb esetben.