A kritika, amit senki nem fog elolvasni…
Nappal a forró, fiatalos színek és a nagyvárosi fakóság ütközése alapozzák meg a film lendületét, míg az éjszaka egyhangúságát a fények és tükröződések játéka csettinti romantikussá.
Írta: Kulcsár Gábor
...a filmről, amit senki nem fog megnézni. A statisztikák alapján akár ez is lehetett volna a cím. A West Side Story (2021) számtalan díja és szakmai elismerése ellenére hatalmas költségvetésének alig 10%-át tudta csak beszedni a kasszákból, a magyarországi mozik kínálatából pedig alig 2 hét után szinte nyomtalanul eltűnt. Mindez bármennyire is szomorú, részben azért érthető. Még ha figyelmen kívül is hagyjuk azt, hogy a Disney már a decemberi premierdátummal halálra ítélte a filmet, sem a musical, sem pedig a West Side Story nem különösebben népszerűek napjainkban. Azt már sokkal meglepőbbnek tartom, hogy még Steven Spielberg neve sem vonzotta be a tömegeket, aki talán az egyetlen, a laikusok körében is elismert és népszerű rendező, aki ráadásul 20 éve nem volt annyira jó formában, mint itt. Kár, hogy erről országonként 10 ember fog csupán megbizonyosodni, ők is jó eséllyel bejáratott filmrajongók. Pedig a West Side Story (2021) vérbeli mainstream film, abból is a befogadhatóbb fajta.
De miről is van szó? A West Side Story eredetileg egy 1957-ben készült színpadi musical, amely Shakespeare Rómeó és Júliáját értelmezi újra két New York-i banda szembenállásaként. Egyike azoknak a daraboknak, melyek tudat alatt igazából mindenkiben ott élnek, tömve legendás dalbetétekkel, amik hallatán az ember reflexből a homlokára csap: „Ja, hogy ez innen van?”. A többség ugyan főként Robert Wise 1961-es, 10 Oscar-díjas filmadaptációját ismeri, viszont akárhogy is nézzük, a West Side Story meghatározó szereplője mind a Broadway-, mind pedig a hollywoodi kultúrának. Időtálló, elvégre a Rómeó és Júlia is az. Csak Veronát itt felváltja egy New York-i negyed, a Capuleteket és Montague-kat pedig a Puerto Ricó-i bevándorlók alkotta Cápák és az „őslakos” fehérekből álló Jetsek. Ahogy pedig az lenni szokott, a háborúban felüti fejét a nem kívánatos szerelem. Ezt a sztorit mindenki ismeri, és ha őszinték akarunk lenni, szellemisége a mai világban inkább történelmi hagyaték, mintsem aktualitás. Szóval miért is nézné meg bárki?
Nos, az egyik legfőbb indok, hogy ilyen hangulatot kevés film tud a vászonra bűvölni. Mint az a Spielberg-filmeknél lenni szokott, a kamerák mögött ezúttal is Janusz Kamiński mester sürög-forog kényelmesen festői, klasszicista képeivel. Visszatér az a 90-es évek óta kiapadóban lévő, egyben családbarát és eposzi látványvilág, ami miatt Spielberg annyira rokonszenves a hétköznapi közönségeknek. Mindemellé pedig megkapjuk egy Broadway-musical sajátos tereptárgykavalkádját is. A szettek szinte élnek, elegánsan idézik meg egy színpad zsúfoltságát, és a hangulatot pedig centire mérik a tudatosan hullámzó színvilággal. Nappal a forró, fiatalos színek és a nagyvárosi fakóság ütközése alapozzák meg a film lendületét, míg az éjszaka egyhangúságát a fények és tükröződések játéka csettinti romantikussá. És igen, ez a romantika iszonyúan melodramatikus, ahogy az alapmű is, de a zenének köszönhetően mégis emészthetővé válik.
Spielbergnél kissé elcsépeltnek érződik méltatni a rendezést, de az öreg ezúttal tényleg kitett magáért, az ember egyáltalán nem gondolná, hogy korábban sosem rendezett musicalt. A ritmus tökéletesen kimért, a vásznon mozgolódó tömegekben pedig rendre fel-felsejlenek a színházra is jellemző apró részletek. Kamiński kamerája hibátlanul helyettesíti a nézői szemet, amely időnként elidőzik a háttérzajok megbúvó forrásain. Maguk a dalok pedig klasszikusak, megőrzik sajátos, múlt századi eleganciájukat, viszont hangszerkíséretükben és ütemükben kellően modernizáltak. A nagyobb, tömegesen előadott számok elképesztő koreográfiákkal pompáznak, míg a szólók és duettek csendesebbek, de fennköltebbek is, amit talán nehezebben fogadnak majd be a modern musicalek szerelmesei. Az összkép nem annyira természetes, mint például egy La La Land esetében, viszont sokkal merészebb, és olyan energiát kölcsönöz a képsoroknak, amire hollywoodi musicalben évtizedek óta nem volt példa, és ami remek kontrasztban áll a visszafogottabb jelenetekkel. A színészek pedig ez utóbbiakban tudnak a leginkább kiteljesedni.
Ha már itt tartunk, aki ezt a filmet kihagyja, az egyben kihagyja az év egyik legjobb szereplőgárdáját is. Kihagy egy stábnyi fantasztikus mellékszereplőt, akik mindegyike mesterien tulajdonítja ki rövidebb intervallumokra a reflektorfényt, de úgy, hogy azt soha ne rabolja el a főszereplőktől. Kihagyja Ariana DeBose elbűvölő, mégis határozott Anitáját, aki legalább annyira vonzza a nézői szemet, mint 60 éve Rita Moreno. Kihagyja egyben Moreno visszatérését is egy rövid, ám kétségtelenül tiszteletet parancsoló, hatásos mellékszerepben. És kihagyja a színészi tapasztalattal szinte egyáltalán nem rendelkező, mégis szinte az egész stábot kispadra ültető Rachel Zegler alakítását Mariaként, aki valami elképesztő rugalmassággal válik eggyé a karakterével. De igaz, hogy kihagyja Ansel Elgort robotpilótán slattyogó Tonyját is, aki egy cseppnyi karizma és érzelem nélkül vergődi át magát a film két és fél óráján, ezzel csaknem taccsra téve a központi szerelmi szálat. Talán az ő érdektelensége képviseli a legjobban azt, ahogy a legtöbb néző viszonyul ehhez a történethez.
