Batman visszatér, de nagyon (spoilermentes)

Vannak filmek, amik annyira különlegesek, annyival többek az erényeik és hibáik különbözeténél, hogy pragmatikusan elemezni őket árulásnak érződik. Ezt a kritikát ma nemcsak filmkedvelőként írom, hanem rajongóként is. Olyan emberként, akinek szuperhősök iránti gyermeki lelkesedése az évek során elkopott a Disney újrahasznosított celluloid gyorskajáitól, és akinek most mégis ismét 100 fölé ugrik a pulzusa, ha eszébe jut kedvenc köpönyeghuszára. A hálával pedig nem másnak, mint Matt Reevesnek, a Batman rendezőjének tartozom, aki olyan élményt varázsolt a nagyvászonra, amihez hasonlót vagy tíz éve, de a Bosszúállók népszerűségi bázisugrása óta egész biztosan nem láttunk.

Ahogy az lenni szokott, adott Gotham City, egy végtelenül romlott, reménytelenül korrupt város, melyet egyedül pár tisztességes járőr és egy maszkos igazságosztó, Batman (Robert Pattinson) tartanak a józan ész kellemesebb oldalán. A határ viszont elmosódni látszik, Rébusz (Paul Dano) képében ugyanis egy igencsak leleményes sorozatgyilkos kezdi megtizedelni a város elitjét, komolyan megfűszerezve ezzel a munkásosztállyal eleve fennálló konfliktusukat. Az éjszakai hadjárataiban fokozatosan elvesző Batman összefog a bosszúszomjas Selina Kyle-lal (Zoë Kravitz), és együtt indulnak Rébusz rejtélyekkel és szadista játékokkal kikövezett nyomába, egyenesen Gotham City alvilágán keresztül.

Amire jó, ha mindenki felkészül, hogy a Batman a címszereplő szuperhős ellenére nem akciófilm. A figurának sokkal inkább a nyomozási készségeit helyezi előtérbe egy fordulatos detektívsztorin keresztül, melyet ügyesen spékel meg a klasszikus noir elemeivel. A bűn ebben a filmben nem racionális, nem méltóságteljes, hanem mocskos, gátlástalan és látszólag legyőzhetetlen. Érdekes módon Reeves filmje sokkal sötétebb Nolan feldolgozásainál, pedig sem realitásra, sem pedig melankóliára nem törekszik. Egyszerűen tudomást vesz egy olyan világ elborultságáról, amiben egy Batmanhez hasonló figura jelenti az egyetlen kiutat. A főhős éppen ezért A sötét lovag trilógiával ellentétben nem Bruce Wayne, hanem Batman, az éjszakai árnyak álarcos démona. A szövevényes cselekmény minden fejleményét az ő oldalán éljük át, első kézből szembesülünk a figura intelligenciájával, elszántságával, és talán minden korábbi élőszereplős megjelenésénél tisztább képet kapunk arról, mégis mekkora terrort jelenthet Gotham bűnözői számára, ha az égen feltűnik a denevéres reflektor.

Mint az minden jó noirnál lenni szokott, a zene ebben a filmben is elengedhetetlen eleme a hangulatfestésnek. Michael Giacchino pedig nemhogy derék munkát végzett, de konkrétan a kedvenc blockbusterzenémet komponálta meg A Karib-tenger kalózai óta. Batman dübörgő, már-már kántálós benyomású témája valódi adrenalinpumpa, és helyenként legalább annyira igyekezett szétszedni a mozitermet, mint Hans Zimmer hasonlóan erőteljes Dűnéje. Mikor azonban szükséges, nem fél behúzni a kéziféket, és érzékibb, klasszicistább szólamokkal kísérni például Macskanő keserédes eleganciáját, vagy egyenesen a horror bugyraiba süllyedni Rébusz őrültségének megszemélyesítéséhez. A zene mindegyik figurát ízesebbé teszi, és talán ezért is működnek annyira jól. A középpontban nyilván a három főszereplő áll, és mindannyian zseniálisak. Robert Pattinson tökéletes Bruce Wayne a kortárs fiatalság számára; magába fordult, elveszett figura, akinek kötelességtudata inkább a fojtogató frusztrációval szembeni védelmi mechanizmus, mintsem nemes idea. Külön tetszett az is, hogy Batmant ezúttal nem mozgékony, harcedzett nindzsaként ábrázolják, hanem megállíthatatlan emberi tankként. Remek kontraszt Zoë Kravitz könnyed, a kiérdemeletlen tragédiái alatt csendesen szenvedő Macskanője mellé, akivel nem mellesleg a kémiájuk is kifogástalan, ezzel némileg kárpótolva A sötét lovag: Felemelkedés közömbös duójáért. Paul Dano pedig egyszerűen fürdik Rébusz szerepében. Ugyan viszonylag kevés képernyőidőt kap a film háromórás játékidejéből, de minden mozdulata és megszólalása arany, az írók pedig egy percig sem kényeskedik el a sorozatgyilkos mivoltát.

Egyébként jól olvastátok, három óra. És nem kerekítve, hanem konkrétan 175 percről van szó. Nem kérdés, hogy sokaknak ez több lesz a kelleténél, különösen, ha a Marveltől megszokott ritmust és struktúrát várják. Persze azért nem életrajzi drámáról beszélünk, vannak akciójelenetek, csak nem merül ki mindegyik véletlenszerű tereptárgyak felrobbantásában. A koreográfiák egy komolyabb zúzást leszámítva főleg a Netflix-féle Daredevilt idéző, nyers ökölharcokban tündökölnek, melyek mozifilmekben kifejezetten ritkák, de annál kielégítőbbek. Unalmassá pedig a Batman az akciómentes pillanatokban sem válik, a műfaji korlátokon való túllépés miatt ugyanis Reeves szokatlan játékossággal közelíti meg Batman és Rébusz huzavonáját. Sem a szituációk, sem pedig a látvány terén nem riad el a szokatlan megoldásoktól, melyeket nem fogok ellőni, de higgyétek el, nagyon régen láttatok ennyiféleképpen izgalmas közönségfilmet. Nem mellesleg a Batman toronymagasan a legszebb képregényfilm a 2018-as Pókverzum óta, ami már csak azért is meglepő, mert nagyjából a 70%-a sötétben játszódik. Hihetetlen, mennyi módot talált Reeves, hogy izgalmassá és gyönyörűvé varázsolja a sötétséget, és az összképen az sem ront, hogy a kamera nemcsak közömbös közvetítője az eseményeknek, hanem titkol, félrevezet, felnagyít, váltogatja a szemszögeket, egyszóval megállás nélkül hegedül a nézők érzékszervein. A látványtervezés pedig talán itt a legjobb Tim Burton feldolgozásai óta. Gotham City egyszerre profán és fantasztikus, a kosztümök és a Batmobil pedig le sem tagadhatnák, hogy egy képregény lapjai közül szökkentek ki.

Ez valószínűleg a film legnagyobb ütőkártyája. Míg tavaly a szintén remek Az öngyilkos osztag pusztán lecsiszolta és szerzői kreativitásba csomagolta a képregényfilmek évek óta változatlan formuláját, a Batman meg sem próbál eleget tenni nekik. Nincsenek erőltetett poénok minden huszadik másodpercben, sem pedig kikacsintások egyéb DC-hősökre. Reeves filmje olyan, mint egy képregény, ami nem a következő számot próbálja eladni már most, hanem elsősorban arra ügyel, hogy az elő- és hátoldal között elmeséljen egy koherens történetet. Természetesen érződik, hogy a cselekmény megalapoz egy folytatásnak, de nincs stáblistás jelenet, és nem cameóznak feleslegesen a következő epizód szereplői. Egy önmagában is működő, egyedi kalandot kapunk, ami még annak sem érzi szükségét, hogy a karaktereit megmagyarázza, hanem feltételezi, hogy egy képregényes világban magától értetődő, hogy van Batman és Macskanő. Mivel pedig nem pazarolja az időt a fantasztikum szükségtelen validálásával, Reevesnek több ideje marad, hogy elmélyítse a szereplőit, a legváltozatosabb módokon összeugrassza őket, és hogy egy olyan szinten változatos filmélményt kreáljon, amihez moziban egyre ritkábban lehet szerencsénk.

Matt Reeves a remek A majmok bolygója trilógia után végérvényesen bizonyította, hogy nem kell a bolygók kedvező állása ahhoz, hogy nagyot alkosson. Elképesztő drámai és stílusérzékkel szórakoztat úgy, hogy közben nem veszik el a modern sablonokban, és a filmjei legnépszerűbb, legáltalánosabb elemeibe is képes becsempészni a saját energiáját és kreativitását. A Batmannel pedig egy olyan szuperhősfilmet alkotott, ami nemcsak szórakoztató, de egy kimagasló filmművészeti teljesítmény, aminek sötét rejtelmeiben öröm volt elveszni három órára.