Életem, Végül

Életem

Sugárzó reggel volt, vagy éppen viharos este,

mikor erre a világra csöppentem, zajosan, vagy tán csendbe?

Nem tudom, sosem mondta senki se,

hogy milyen színűre volt az ég festve. Volt felhő?

Voltak dalos madarak? Vagy lehet csakis sírásom hallatszott?

Alakok mászkáltak körülöttem, kapaszkodtak belém,

vagy tán fordítva, nem emlékszem, de valahogy így kezdődhetett minden.

Az én egyetlen, sírig tartó, szomorúsággal s boldogsággal teli életem.

Megszülettem.

Lassan kezdtem ismerkedni úgy mindennel, a világgal,

Az emberekkel, a természettel, s az összes virággal.

De, hogy mi által lett később minden más?

S hogy minden rosszért ki a felelős, ki a hibás?

Titok, mert, hogy most sem hazudok, nem titok,

tudjátok, lehet az én, vagy mi, vagy csak ti gondotok.

De ezt az istenek sem tudták, mi emberek vagyunk olykor ostobák,

Hogy elhisszük azt, mit nem kéne, de jogunk van a törődésre.

Hisz gyermek vagyok, gyermeki szívvel, fél pár rímmel,

ami lehet, csak félig rímel, de ez most csak így megy.

De igaz vagyok, sosem hamis, nékem sem volt kincs,

csak mit magamnak találtam, őrizgettem, vigyáztam,

hogy soha, de soha el ne vesszen, ott kinn a kertben,

lelkem nyugalomra térhetett, távol a világtól, csendben.

Előfordult, hogy elkaptak a démonok, de nem féltem.

Előttem sosem voltak lábnyomok, csak egy ösvényt követtem.

Így kerültem ki mindenből, mert erő az mindig van,

ott van benned, s bennem, a csillagokban.

A barátokban, meg a bal átokban,

amit azoktól kaptam, kik álcázva voltak velem.

Csak úgy tűnt, de sosem fogták kezem.

Azt ugyanis éreztem volna, mikor két kéz összefonódva.

De az idő repült, s jött vele a szerencse,

nem is álmodtam még olyat, nem is jutott eszembe.

De éreztem, hogy szeretnek, s nem játékot keresnek,

nem csak meglesnek, hanem elfogadnak, úgy, ahogy vagyok,

még fiatal vagyok, előttem az élet, előttem a jövő,

Kérdés, ki lesz velem, mikor már felnőttem,

nem leszek-e felelőtlen, s az ég felhős lesz?

Vagy felhőtlen? Mikor megtalálom az egyetlen boldogságom,

velem lesz az én családom, s nem is csodálom,

hogy ha az ember hisz benne, valóra válik minden álom.

Végül

Ketten akartuk felépíteni azt,

mire egy ember képtelen.

Végül egyedül hagytál engem,

s egy ember munkáját sem

tudom már elvégezni.

Át akartuk úszni a Dunát,

emlékszem, együtt találtuk ki.

Végül már azt sem tudom,

hogy honnan, hová folyik,

s mélysége megrémít.

Ketten kezdtük el azt az albumot,

melyből két arc nézett vissza ránk.

Végül a létszám egy főre csökkent,

s annak mosolya sem egész már,

felismerhetetlen vonallá fakult.

Fát akartunk ültetni a kertben,

együtt választottuk ki az almafát.

Végül almafa helyett egy téglát

szállítottak ki, amely az ablakon

keresztül jutott be a szobába.

Ma, ha tükörbe nézek, látlak még,

ahogy vonásaid egybeolvadnak az enyémekkel.

Végül két pislogás után ráeszmélek,

hogy te sosem léteztél, csak én

szerettem volna oly nagyon.

Forrás: masikfel.blog.hu