Harc egy jobb tegnapért

„Ne próbálja megérteni, érezze!” – hangzik el a mostanra kritikusi mémmé avanzsált mondat a Tenet huszadik percében, és talán a legpontosabb jellemzése Christopher Nolan munkásságának. Hiszen egy olyan alkotóról beszélünk, akinek fantáziája gyakran túllépi az ismert valóság határait, így a filmjei is akkor működnek a legjobban, ha nem magyarázni, hanem tapasztalni próbáljuk őket. Az elsődleges cél ugyanis mindig az, hogy lakosaivá váljunk egy teljesen idegen világnak, legyen az a tudatalattink komplex labirintusa vagy egy emlékezetzavaros elme mindennapjai. Azt pedig továbbra is vallom, hogy a rendezőre jellemző közhelyek épp azért fontosak, hogy a komfortzónán kívül tébláboló közönséget régi ismerősként köszöntsék és kísérjék. A Tenet azonban teljesen máshogy viszonyul a nézőihez. A sivatag közepén hagyja őket víz és iránytű nélkül, majd annyi utasítást ad nekik, hogy induljanak el kelet felé.

Egy névtelen ügynököt követünk (vagyis inkább loholunk utána), aki egy halálos küldetés végeztével még kétségbeesettebb megbízást kap. A téteket ugyanis ezúttal Thanos is megirigyelné, hiszen nem csupán a fél univerzum, hanem a világmindenség forog kockán, amit kvázi túszul ejt egy, az idővel is gátlástalanul huncutkodó terrorista. Hősünk kénytelen felülírni eddigi ismereteit a világról, és a múlttal, jelennel és jövővel együttműködve elkerülni egy katasztrófát, amit még elképzelni is nehéz.

A Tenet mellőzi a rendezőtől megszokott konyhafilozófiát, helyette egy sci-fi-köntösbe öltöztetett kémkalandra invitál, aminél látványosabbat és izgalmasabbat a Skyfall óta aligha láttunk. A középpontban a pörgős cselekmény és az akció áll, ez utóbbi pedig vitathatatalnul a film legnagyobb ütőkártyája. Nolan immár érdemben megkoreografált akciójelenetei már pimasz kreativitásukkal is megnyerőek, ám igazán a kifinomult operatőri munka és vágás emelik őket a konkurencia fölé. Ha a szituációk nem is, szokatlan kimenetelük mindenképp magával ragadja a nézőt, a háttérben pedig végig pulzál Ludwig Göransson bizarr, szinte már túlvilágias zenéje, aminél jobb adrenalinpumpát keresve sem találhatnánk a képsorok alá. És akkor még nem is beszéltünk az „inverzióról”, a film idővel való játékáról, amely mind hanghatásban, mind látványban olyan élményt tesz le az asztalra, amihez foghatóban még egész biztosan nem volt részünk. A Tenet szó szerint üvölt a mozitermi megtekintésért, és azon sem csodálkoztam volna, ha minden működőképes dobhártya és szemgolyó után rászámoltak volna a jegyárra. De mi a helyzet a történettel?

A film legszembeötlőbb hiányossága az, hogy pár elejtett mondatfoszlányon túl alig foglalkozik a szereplőivel. Az ügynökök személyiségéről és hátteréről gyakorlatilag semmit nem tudunk meg, bár mentségükre szóljon, hogy a vagányságmérőt mindketten kiakasztják. John David Washingtont szívesen látnám még hasonló szerepekben, mert az öltönye mellett minden jel szerint a karizmáját is szabóval mérette, időnként pedig még színészkedni is engedik. Robert Pattinsonnak sajnos csak asszisztáló szerep jutott, ám remélhetőleg hanyag eleganciájával legalább a „vámpírgyerek” jelzőtől sikerül megszabadulnia a mainstream közönség szemében. Az egyébként roppant tehetséges Elizabeth Debicki újfent bizonyítja, hogy Nolan nem igazán tud női figurákat írni, bár tény, hogy ezúttal legalább megpróbálta, még ha a végeredmény a lehető legklisésebb anyafigura is lett (pár kifejezetten béna megszólalással). Amit azonban a film karakterek terén veszít, azt számomra egy pillanat alatt behozta a főgonoszt alakító Kenneth Branagh, aki ugyan egy sztereotipikus Bond-gonosz, ám túlzóan agresszív, félőrült megalomániájával szerintem az év egyik legszórakoztatóbb és legfenyegetőbb nemezise lett.

Ami pedig a cselekményt illeti, fogalmazzunk úgy, hogy nem adja magát könnyen. A nyitány simán becsaphatja a gyanútlanabb nézőt, ahogy már-már komótosan festi le egy amerikai James Bond hétköznapjait, hogy aztán egy pillanat alatt átcsapjon az év leghektikusabb, legmegterhelőbb másfél órájába. Az egysíkú karakterekhez való minimális kötődésünk itt egy pillanat alatt el fog szakadni, és innentől válik a film roppant szubjektív élménnyé. A forgatókönyv elképesztő iramot diktál, magyarázattól magyarázatig, helyzettől helyzetig lohol, és ha tart is pár percnyi szünetet, csak lenyom a torkunkon pár nélkülözhetetlen információfoszlányt, majd ismét padlógázzal repeszt tovább. Aki az Eredet ikertestvérére számított, az valószínűleg nagyot fog csalódni, a Tenet ugyanis hangulatában sokkal közelebb áll a Dunkirk kimért feszültségéhez. Olyan élmény, amit nem szabad túlgondolni, hanem hagyni kell, hogy sodorjon magával.

Jó példa erre az inverzió. Egy minden tekintetben zseniális koncepció, viszont nem kell szakértőnek lenni ahhoz, hogy észrevegyük, a felszín alatt semmiféle logikai rendszer nem támasztja alá. Ez nem is gond, ugyanis a film nagyrészt látványelemként kezeli (ezen a téren pedig tényleg kisajtol belőle MINDENT), amikor pedig az időmanipuláció a cselekmény mozgatórugójává válik, akkor mindig kapunk egy könnyebben érthető, hagyományosabb magyarázatot. Azt is érdemes megjegyezni, hogy a Tenet menthetetlenül Nolan-film, így pedig roppant zsigeri élmény. Csak ami korábban az emlékezetzavar, az illúzió vagy az álmok valóságérzete volt, az most a komplett bizonytalanság. A főszereplőhöz hasonlóan a néző sem igazán érti, hogy mik a játékszabályok, vagy hogy pontosan mit kell megakadályozni. Mindig csak a következő lépcsőfok látható, és ugyanúgy bíznunk kell Nolan idegenvezetésében, ahogy a főhősnek is bíznia kell a jövő arctalan hangjaiban, akik már tudják, hogy mit és miért kell tenni. Nolan végül a szereplőit és a nézőit is megjutalmazza a válaszokkal, ha ugyan nem is azokkal, amelyekre azok számítottak. A Tenet ugyanis változatlanul egy kémfilm, ahol az elsődleges cél az, hogy a jófiúk nyugdíjazzák a rosszfiúkat, a szokásos Nolan-bonyodalmak pedig csak ezt hivatottak érdekesebbé tenni. Szerintem ez abszolút sikerül, viszont aki azt várta, hogy a film elgondolkodtató mivolta nem egy puzzle kirakásában, hanem mélyebb gondolatok kibogozásában érkezik majd, az valószínűleg hiányérzettel fogja elhagyni a mozitermet, és nem feltétlenül hibáztatom érte.

A Tenet egy piszkosul látványos és egyedi akciófilm, ami leginkább egy féktelenül száguldó hintóra emlékeztet. Ha a vad rázkódás ellenére is élvezni tudjuk a kilátást, akkor remekül fogunk szórakozni. Ha viszont a bizonytalanságot megelégelve a nem létező gyeplő után kapunk, akkor könnyedén keserűvé válhat az utazás. Én személy szerint boldogan hagytam fityegni azt a gyeplőt, de ez nem mindenkinél lesz ugyanígy, és szerintem mindenképp ajánlott tenni egy próbát. Ha kifogástalan filmnek nem is, kihagyhatatlan élménynek bátran nevezném a Tenetet. Nagybetűs mozifilm, ami úgy szórakoztat, hogy még a közönségesebb pillanataiban sem érződik ponyvának.