Hét hazátlan hős haragos hadviselése

Szeretjük azt gondolni, hogy a történelmi filmek csupán semleges memoárjai a múltnak. Hogy egyetlen céljuk ismertetni a történelmünk jelentősebb eseményeit a modern emberrel, aki évtizedek vagy évszázadok távlatából már csupán passzív szemlélője az eseményeknek. Az igazság viszont az, hogy rengeteg tanulnivalónk van ettől a zsánertől. Elvégre mi a történelem, ha nem a fajunk természetéből adódó impulzusok összessége? Az ember soha nem változik, a kezdetek óta ugyanazokat a hibákat követi el, és egy esemény sem elég régi ahhoz, hogy egy kicsit se ismerjünk benne a mai világra. Napjainkat a koronavírus-járvány mellett az emberjogi mozgalmak lázongása határozza meg, így pedig kimondottan aktuális kedvenc forgatókönyvíróm, Aaron Sorkin legújabb Netflix-filmje, A chicagói 7-ek tárgyalása.

A 60-as évek Amerikájában járunk, amely megállás nélkül dörög a tüntetésektől, hol a vietnámi háború, hol pedig a szisztematikus rasszizmus ellen. Az 1968-as demokrata párti konvenció alatt azonban túlcsordul a pohár, mikor Chicago utcáin véres csatákká fajul a tüntetők és a rendőrség szembenállása. Pár hónappal később bíróság elé kerül az a nyolc férfi, aki a lázongás elmérgesedéséért felel. Legalábbis papíron. Ugyanis mint kiderül, az egyikük még csak a városban sem tartózkodott az esemény alatt, és a maradék hét vádlottnak is viszonylag hamar leesik, hogy az amerikai kormány, valamint az általuk kijelölt, szokatlanul agresszív bíró egyáltalán nem az igazságra kíváncsi.

Az utóbbi időben ismét hajlamossá váltunk arra, hogy a rendszert gátlástalanul eltorzító vezetőség helyett a kényelmes status quo-t megbolygató tüntetőket vonjuk felelősségre, Sorkin filmjében pedig pontosan ez a mentalitás ül a trónon. Főszereplőink messze nem elég felszereltek ahhoz, hogy egy egész kormánnyal küzdjenek, így pedig a néző is sokkal kiszolgáltatottabbnak érzi magát. Ezúttal nem kapjuk meg az íróra jellemző tökös szópárbajokat, az elnyomók pofátlan, kiskapukon élősködő magatartása pedig könnyen frusztrálóvá válhatott volna. Sorkin azonban végig a főszereplők kezében hagyja az etikai fölényt, és mindegyikük legalább egy alkalmat kap arra, hogy igazán kirobbanjon. Ez a film ugyanis korántsem pártatlan dokumentáció, hanem végtelenül dühös felkiáltás egy zsarnoki rendszer és az azt támogató, begyöpösödött társadalmi szféra ellen. A dialógusok pedig egyszerűen zseniálisak. Megkockáztatom, hogy ez Sorkin legjobb forgatókönyve a The Social Network óta. Frappáns, intelligens, a helyzethez kapcsolódó jogi zsargont pedig üdítő iróniával formálja az év legidézhetőbb szövegkönyvévé. Szó esik mindkét oldal igazáról és tévedéseiről, mindezt pedig egy stábnyi kifogástalanul megformált karakter kommunikálja a közönség felé.

Merem állítani, hogy a tavalyi Élősködők óta nem láttunk olyan dinamikus szereplőgárdát, mint ez. A középpontban álló nyolc vádlott az ellenállás szinte minden mai formáját képviseli. Itt van például a rendszert és a törvényt tisztelő, visszafogott aktivista, aki nem veszi észre, hogy ugyanez a rendszer előszeretettel kihasználja az illedelmességét. De éppen úgy itt vannak a hippi kultúra radikálisabb, a konvenciókat és papírformákat megvető tüntetői is, akik viszont gyakran a saját hitelességüket veszítik el az ellenfél szemében. És bár a film nem titkolja, melyik csapatban játszik, azért az ellenfélnek is megadja a kellő tiszteletet. A szükségtelenül ellenséges, karót nyelt elnyomók mellett ugyanis feltűnnek a korrupt rendszert pusztán berögződött kötelességtudatból támogatók is, akik azonnal megkérdőjelezik az álláspontjukat, mikor észreveszik, hogy azt észérvek helyett csak cenzúra és fröcsögés támasztják alá. Ha egy színészt mindenképpen dobogóra kéne helyeznem, az Yahya Abdul-Mateen II lenne, aki annak ellenére képes egyenrangúvá válni vetélytársaival, hogy azok nagyságrendekkel tapasztaltabbak nála. Az általa megformált figura, a korabeli Fekete Párduc mozgalom vezetője, Bobby Seale az, akin keresztül nyilvánvalóvá válik, hogy a megbélyegzés szokás szerint nem a törvényből fakad, hanem az intoleranciából és a változástól való félelemből. A többi alakítást viszont inkább nem részletezném, mert úgy gondolom, hogy azért kerültek világklasszis színészek még a mellékesebb szereplők bőrébe is, hogy ne az arcokra fókuszáljunk, hanem a témára.

A chicagói 7-ek tárgyalása ugyanis nem a hetekről szól, sokkal inkább a tárgyalásról, de leginkább annak hátteréről. Sorkin ezúttal sokkal merészebben állt a vágóasztal elé, és a végeredmény is ritmusosabb lett, mint legutóbb. A cselekmény javarészt a bíróságon bontakozik ki, a kontextust viszont folyamatosan árnyalják a különböző visszatekintések, melyek nemcsak a szereplők gondolatait mutatják be a jogi korlátoktól mentes külvilágban, de magát a chicagói felkelést is. Ezek a jelenetek pedig lélegzetelállítóak. Gyakran A rettenthetetlen csatajeleneteit idézik intenzitásukban, Sorkin ugyanis nem vonakodik brutális valójában megmutatni, milyen is az a bizonyos „rendőri túlkapás”, amit idehaza szeretünk egy legyintéssel félresöpörni. Daniel Pemberton sokadszorra is kifogástalan, szinte visszhangzó zenéje pedig félelmetesen organikussá varázsolja az összképet. Nyomasztóak ezek a pillanatok, ám furcsamód kielégítőek is, mert itt kapjuk meg azt a kendőzetlen ellencsapást, amit a tárgyalóteremben Sorkin az utolsó pillanatig megvon tőlünk. Akkor azonban százszorosan kárpótol érte.

A finálé túlzás nélkül az elmúlt évek egyik legfelemelőbb képsora. Intelligens, határozott fellépés egy romlott rendszer ellen, és tökéletesen összefoglalja, mi is ez a film valójában: a békés ellenállás allegóriája. Ami hálátlan, bosszantó, viszont ami a legfontosabb: nem egyenlő a meghunyászkodással. Ez szerintem a történet legfontosabb tanulsága. Ami a leginkább elszomorít az utóbbi hónapokban, az az, mennyien háborodnak fel azon, hogy a kultúrmozgalmak és a kisebbségek nem tűrik szó nélkül a huszadik gyomronrúgást, hanem „pofátlanul” visszarúgnak. Az ellenállásnak igenis célja van, és ha felrúgni a hangyabolyt nem is feltétlenül jó ötlet, egy kicsit megbolygatni soha nem árt. A béke ugyanis nem egyenlő a fejhajtással.

A chicagói 7-ek tárgyalása szerintem az év eddigi legjobb filmje. Ötletes, szellemes, látványos felszólalás egy aktuális témában, kifogástalan alakításokkal és egy parádés forgatókönyvvel, amely a kilátástalanabb pillanataiban is szórakoztató és reményteli tud maradni. Aki változatlanul idegbajt kap attól, amikor egy film nem követi szóról szóra a valóságot, az inkább maradjon a dokumentumfilmeknél, aki viszont hajlandó átadni magát 2 órára egy művésznek, az szerintem semmiképp se hagyja ki. Ki tudja, talán azt is sikerül elérni, hogy a jövőben ne kontextusból kiragadott Instagram-videók alapján ítéljünk el egy egész emberjogi mozgalmat.