Családi portré zsírkrétával

Mostanában sokat gondolkodom azon, mitől lesz egy film szórakoztató. Mert akárhányszor megbukik egy újabb remek dráma, hogy helyette Hollywood legutóbbi felemás látványfilmje üljön a bevételi trónra, mindig ez a mentség: „az emberek szórakozni akarnak”. De mikor vált a szórakozás eggyé a robbanások és erőltetett poénok frekvenciájával? Mikor lett a hétköznapi dráma annyira eladhatatlan? Egy ideje a mélység helyett főleg a stílust, de annak is egy roppant felszínes értelmezését emeljük piedesztálra, legalábbis ez rajzolódott ki előttem, miközben A Gucci-ház teltházas premierjén ültem. Lássuk az év leghájpoltabb „nem látványfilmjét”!

A valós eseményeken alapuló történet középpontjában Maurizio Gucci (Adam Driver), a világhírű Gucci divatmárka egyik örököse áll, aki egy nap beleszeret a kissé egyszerű, de annál tökösebb Patrizia Reggianiba (Lady Gaga). Kettejük házasságát a Gucci-ház egy része nem nézi jó szemmel, az ebből burjánzó ellentét pedig szép lassan felemészti nemcsak a vállalatot, de a családi viszonyokat is. A több évnyi üzleti és magánkonfliktus végül azon a sorsdöntő napon csúcsosodik ki, amikor Maurizio Guccit meggyilkolják.

Kevés film van, ami már az előzeteseivel be tud szippantani, A Gucci-ház viszont egyértelműen közéjük tartozott. Az impozáns látvány, a pikáns hangulat, a felvonultatott sztárparádé mind ügyesen hangoltak egy kulturális kikacsintásokkal gazdagon megpakolt, polgárpukkasztó memoárra, és hangulatban ezt sikerült is megidézni. Ahogy azt egy Gucci-tematikájú filmtől nyilván meg is követelnénk, a kosztümfelhozatal igényes és változatos, ám a színészeket leginkább az aprólékos smink adja el, közülük is egyértelműen kiemelkedő, még a Dűne Harkonnen-bárója mellett is lazán Oscar-esélyes Jared Leto maszkírozása. Mindezt kissé jellegtelen zene és meglepően plasztikus operatőri munka kíséri, viszont cserébe legalább a szettek zseniálisak. A külső tehát megvan, mi a helyzet egy réteggel lejjebb? Nos, az a helyzet, hogy az összkép nem túl rózsás. A stílus felszínes illúziója mögött ugyanis az év talán legfantáziátlanabb filmje lapul.

Ahhoz mérten, hogy az előzetesek mennyire nyomatták az olyan hangzatos kulcsszavakat, mint a hatalom, szex vagy a botrány, A Gucci-ház egy meglepően visszafogott, szerény film. A ritmusa kifejezetten lassú, a párbeszédei messze túl mesterkéltek és udvariasak, egyedül talán az akcentusok szolgáltatnak némi fűszerezést, igaz, néha többet a kelleténél. Elegánsnak sem különösen nevezhető az élmény, a kosztümtervezők tudatos munkáját ugyanis aláássa a forgatókönyv hétköznapisága, ami egyáltalán nem illik egy olyan történethez, ami épp a felső tízezer kulisszatitkaival próbálja eladni magát. A szituációk és konfliktusok túl közönségesek, sokukkal akár a saját rokonságunkban is összefuthatunk, ami önmagában nem lenne gond, de egyáltalán nem érezni a hatalom, az egzotikum csábítását, ami Patriziát megbabonázza. Botrányosnak pedig (a méltán dicsért szexjelenetet leszámítva) végképp nem nevezhető a film, pedig ebben a koncepcióban ezt kellett volna határozottan megragadni. Hasonlóan A Wall Street farkasához itt is a gazdagság mámorító erején, a bohém élvezetek labirintusának csábításán kellett volna elidőzni, és ehhez be kellett volna vállalni egy valóban csípős, magamutogató stílust. Ridley Scott rendezése körülbelül egy katolikus iskola etikettjével közelíti meg az alapanyagot, és bármennyire is utálok ezzel a kritikával illetni művészetet, de nem tudom másnak nevezni, mint unalmasnak.

Egy jó alakítás persze a jellegtelenebb filmeket is el tudja vinni a hátán, itt pedig egyenesen öt remek színészt is kapunk. Sajnos azonban tőlük sem kell megváltást várni, talán Lady Gaga az egyetlen, aki meg tudta annyira ragadni a karakterét, hogy a vastag akcentuson túl is legyen egy világos személyisége és jellemfejlődése. Egy-két jobb pillanata Al Pacinónak is volt, a többiek viszont a tisztes iparos munkán túl nem sokat nyújtanak, igaz, ez nem feltétlenül az ő hibájuk. A forgatókönyv nem sok színészi bravúrnak hagy helyet, a 150 perces játékidő nagy részében csak ülő emberek beszélgetnek, és még csak nem is különösebben érdekes dolgokról. A film monotonitását valamennyire megtöri Jared Leto, viszont a lehető legrosszabb értelemben. Az ő játéka az egyetlen dolog A Gucci-házban, ami botrányosnak nevezhető. Minden megmozdulása irritáló, az akcentusa kibírhatatlan, és még Super Mario is egy színművészetileg értékelhetőbben előadott figura, mint Paolo Gucci. Abszolút nem fér a fejembe, hogy gondolhatta akár Scott, akár Leto, hogy ez így, ebben a formában rendben van. Viszont egy pocsék alakítás még nem tenné taccsra a filmet, sokkal nagyobb gond az érdemi stílus korábban taglalt teljes hiánya, valamint a film végérvényes jellegtelensége.

Az ötlettelen, statikus előadásnak köszönhetően maga a felvázolt történet is csak egy rétegnyi, a múlt század kultúrájáról kapart vakolatnak érződik. Unalmasan slattyog több mint két órán át egy olyan végkifejlet felé, amelyet az azt taglaló Wikipédia-cikk is izgalmasabban tálal, majd mindez még megfejelődik azzal, hogy az egész film olyan kézifékes hirtelenséggel ér véget, hogy azt szerintem józanításra használhatnák a detoxban. A moziból kifelé menet nem is igazán értettem, hogy tulajdonképpen mit láttam, vagy hogy miért. Nem tudtam meg semmit a címszereplő Gucci-házról, amit pletykamagazinokból idáig ne hallottam volna, a történet alapjául szolgáló gyilkosság mögötti motivációk pedig abszolút értelmezhetetlenek voltak, amiért részben az felel, hogy a film nem Patriziát kezeli főszereplőként, hanem Mauriziót. Ő pedig sajnos nem egy kimondottan érdekes karakter, legalábbis az itteni feldolgozásban nem az. És ha a mélység hiányát még meg is tudnám bocsátani, amire valljuk be, ilyen színészgárda és látvány mellett minden esély megvan, a szórakoztatási faktorét már annál nehezebben. Akárhogy is nézem, erre a filmre teljesen elpazaroltnak érzem a teltházat.

Persze ne én mondjam meg, hogy kinek mi a szórakoztató! Nem tagadom, hogy engem is meg lehet venni pár hangzatos névvel és csinos látványelemmel, viszont éppen egy Gucci-filmtől nem számítottam arra, hogy stílusban és eleganciában ennyire felszínes legyen. A Gucci-ház sajnos nemhogy az év legjobbjai között nem fog szerepelni, de még Ridley Scott másik idei filmjével, Az utolsó párbajjal szemben is csúfosan alulmarad. Ha tehetitek, inkább nézzétek meg az utóbbit.