Egy film mind felett, avagy A Gyűrű Szövetsége időtálló zsenialitása

A Harry Potter mellett egy másik hollywoodi fantasy is mostanában ünnepelte a 20. születésnapját, ami nem más, mint A Gyűrűk Ura. Peter Jackson grandiózus adaptációja egyértelműen bevéste magát a filmtörténelembe, és 17 Oscar-díjával örök emlékeztetőjéül áll annak, mi mindent ki lehet hozni egy nagy költségvetésű közönségfilmből, ha a stúdiók nem (csak) a dollárjeleket látják mögötte. A trilógia már-már legendás státuszához pedig elengedhetetlenek voltak a 2001-es A Gyűrű Szövetsége mesteri ecsetvonásai. Mindhárom epizód más hangulattal és érzelemvilággal dolgozik, és míg tinédzser éveim alatt főként A két torony szentimentalizmusa ragadott magával, minden múló évvel egyre megnyerőbbnek találom az első rész kimért, de kétségtelenül határozott, regényes előjátékát. Ahogy pedig azt más filmek (mint a szerintem langyosra sikerült Dűne) példája szemlélteti, egy effektív nyitányt legalább annyira nehéz összehozni, mint egy kielégítő finálét. Lássuk tehát, hogyan talált már a rajtvonalról telibe A Gyűrű Szövetsége!

Nyilván hazugság volna azt állítani, hogy a filmkészítők a semmiből csettintették elő a mesterművüket. J. R. R. Tolkien regényei már jóval Jackson előtt meghódították a világot, és az irodalomban is számtalan kaput nyitottak a fantasy műfajának. Amellett, hogy gyakorlatilag népszerűsítették a zsáner minden ma ismert jellegzetességét, önmagukban is egy meglehetősen komplex, rétegelt történetet adtak elő. Tolkien meséje bőven merített bizonyos kultúrák mitológiáiból, allegóriaként ott szunnyadt a világháborúk nyomorúsága (bár a szerző ezt tagadja, de sosem tudtam neki hinni), mindez pedig a legváltozatosabb költői képeken és népmesei bölcsességeken keresztül épült a mára ikonikus Középföldévé. Peter Jackson pedig nem elsőként vállalkozott arra, hogy a filmvászonra is felfesse ezt a világot, de kétségtelenül az ő idejében adattak meg a legjobb kilátások. Egyrészt, a számítógépes animációk ekkorra már elég fejlettek voltak ahhoz, hogy ne legyen tőlük azonnal komolyan vehetetlen egy film. Másrészt, a stúdió olyan szintű szabadságot adott a stábnak, ami ma egész biztosan lehetetlen lenne. Minden bizonnyal a kezüket tördelték a projekt sorsát illetően, viszont nem próbálták a forgatókönyv minden lapját a közönség és a forgalmazók igényeire csipkézni, ahogy azt bizonyos modern szériáknál teszik. Harmedrészt pedig, ekkor még nem volt internet. Civilek a forgatásról viszonylag keveset tudtak, így pedig a „rajongók” nem tudtak már kósza hírek alapján elégedetlenkedni és követelőzni. Amit kaptunk, az valóban egy csoportnyi művész Tolkien iránti szeretetének és tiszteletének megtestesülése volt. Ez pedig minden képkockán látszik.

A Gyűrű Szövetsége már a nyitó montázs alatt elegánsan megragadja az író világának mélységét. A három és fél órás hossz ugyan a mai napig elrettentő lehet, de egy percre sem érződik feleslegesnek, ettől a történettől ugyanis elvonatkoztathatatlan Tolkien történelem- és természetszeretete. Jacksonra az a hálátlan feladat hárult, hogy mindezzel valahogy itasson át egy közönségfilmet, ő pedig egy zseniális húzással Középföldéből is lélegző karaktert csinált saját múlttal és jellemjegyekkel. A látvány monumentalitása ehhez elengedhetetlen volt, a stáb pedig túlzás nélkül minden idők talán legszebb filmjét hozta össze. És nem csak a vizuális effektekre gondolok, bár azok is fantasztikusak, és az időnek szinte semmi rozsdája nem látszik rajtuk. Mindez nagyrészt annak köszönhető, hogy Jackson egy varázslatosságában is ismerős világot akart a nézők elé tárni, így minden szörnyet és természetfeletti lényt biológiai hitelességgel terveztetett meg. A csatajelenetekhez pedig külön program íródott, amely gyakorlatilag szabad akaratot adott a képernyőn szereplő számítógépes figuráknak, a hattérben levő orkok és egyéb animált lények így maguk választottak ellenfelet vagy menekülési útvonalat, ezáltal a lehető legtermészetesebb nyüzsgést adva a zsúfoltabb pillanatoknak.

Mindez alá pedig Andrew Lesnie fényképezése fektetett vásznat, ami nem hiába Oscar-díjas. Már a különböző fajok eltérő méreteit érzékeltető kameratrükkök is tapsot érdemelnének, az operatőri munka viszont pusztán esztétikailag is lélegzetelállító, legyen szó akár a dokumentumfilmeket is megszégyenítő természeti képekről, az utazásokat mesterien vizualizáló légi felvételekről, vagy a számtalan, a szereplőket kísérő közeliről. A kamera nemcsak statikusan prezentál, de üldöz, sarokba szorít, tolakodik, gyakorlatilag a film szótlan narrátora. Az efféle alaposság pedig kellett is, ugyanis egy rendkívül komplex benyomáscunamit kellett adaptálni. A Gyűrű Szövetsége a trilógia legkevésbé akciódús felvonása, a nagy részét ugyanis az teszi ki, hogy felvezessen egy egész világot, annak generációs konfliktusait, valamint azon belül egy igencsak szerteágazó kalandot. Ez pedig szinte maradéktalanul sikerül is neki.

Jackson ügyesen forrasztja Tolkien mitológiáját különböző montázsokba és dialógusokba, gyakran teljesen felkavarva azok előadásának sorrendjét és időpontját, hogy a végeredmény jobban idomuljon egy mozifilm ritmusához. Amit viszont a leginkább imádok, és ami a folytatásokból (ha okkal is) hiányzik, az a cselekmény lépcsőzetes megnagyobbodása. A Gyűrűk Ura pár hobbit ártatlan kalandozásától egészen egy országokon átívelő háborúig puffad, ezt az ívet pedig már az első rész is tökéletesen szemlélteti. Itt éppen egy szülinapi ünnepségből jutunk el fokozatosan egy kétségbeesett menekülésig és egy főszereplő tragikus haláláig. A köztes három óra pedig ugyan meglehetősen lassú folyású, de minden oka megvan rá, hiszen be kell mutatnia az összes dominót, ami a folytatásokban ledől majd. Mindemellett azonban önálló filmként is abszolút megállja a helyét, ugyanis pont a felvezető mivolta kölcsönöz neki saját, a másik két epízódtól módszeresen különböző identitást.

A film egy másik nagy érdeme, hogy Tolkien kissé száraz, robotikus karaktereiből sikerül emlékezetes személyiségeket kovácsolnia. A négy hobbit itt nem egy masszaként mozog, hanem mindannyiuk teljesen más hozzáállással, humorral és vérmérséklettel közelíti meg az eseményeket. Hasonlóképpen a Szövetség tagjai közti dinamika is sokkal frappánsabb, az élen Legolas és Gimli folyamatos csipkelődésével, ami egy sokkal szórakoztatóbb és hitelesebb barátságot eredményez, mint amit a regény szolgáltat kettejüknek. A casting pedig már itt is tökéletes volt.

Frodót nagy divat utálni, viszont tagadhatatlan, hogy Elijah Wood remekül testesítette meg mindazt a gyötrelmet és frusztrációt, amit az Egy Gyűrű viselése Tolkien leírása alapján kiszab egy személyre. Folyamatos szenvedése ugyan tényleg fárasztó lehet, de szándékosan az, hiszen ebben a történetben semmi ok nincs ünneplésre és megnyugvásra egészen addig, amíg a Gyűrű el nem pusztult. A többi főszereplőről A Gyűrű Szövetsége kapcsán még nem igazán lehet ódákat zengeni (mindannyiuk a folytatásokban teljesedik ki), viszont a mellékszereplőkről már annál inkább. A Harry Potter-filmekhez hasonlóan itt is mindig őket tartottam a legérdekesebbnek. Hugo Weaving és Cate Blanchett mint Elrond és Galadriel minden megmozdulásukból eleganciát és bájt sugároznak, megteremtve talán az egyedüli hiteles tündeúr-ábrázolásokat, amiket vásznon láthattunk. A megrögzött Tolkien-rajongó Christopher Lee szintén remekel Sarumanként, és sikerül egy megfoghatóbb gonoszt alkotnia a Gyűrű absztrakt fenyegetése mellé, aminek a hiánya filmben mindenképp zavaróbb lett volna, mint a könyvlapokon. Ám a vezéralakítás szerintem Ian McKellené, aki egyszerűen hibátlan Gandalf. Igazi megtestesülése a „mester” archetípusának, ahogy szemrebbenés nélkül ötvöz szigorúságot empátiával, bölcsességet pedig esendőséggel. Tőlem biztosan ő kapta volna az Oscart.

A legfontosabb szereplőről azonban még nem ejtettünk szót, aki nem más, mint Howard Shore, a trilógia zeneszerzője. A Gyűrűk Ura zenéje talán a filmtörténelem egyik legikonikusabb darabja, de szerintem úgy általában a modern zenevilág egyik kiemelkedő teljesítménye. Olyan tökéletesen simul a képsorok alá, hogy szinte észre sem vesszük a jelenlétét, nemcsak aláfesti az eseményeket, de maga is a résztvevőjükké válik. Shore zenéjénél jobban semmi nem idézi meg Középfölde változatos misztikumát. Minden jellem, minden faj, minden helyszín saját hangszerekkel, saját motívumokkal és kis túlzással saját zenei műfajjal bír. A hobbitok huncut, népies dallamaitól kezdve Vasudvard erőteljes, katonai indulókat idéző tónusain át egészen Mória bányáinak felszabadult, kalandos hangjegyeiig minden szám telitalálat. A zene együtt fejlődik a szereplőkkel, együtt sír velük, a cselekmény fordulataival együtt komolyodik meg, a stáblistakor pedig egy olyan betéttel búcsúztat, ami tökéletesen kifejezi A Gyűrű Szövetsége esszenciáját; vagyis hogy valami lezárult, de egyben el is kezdődött. Ettől olyan erős ez a film. Nem egy megnyújtott előzetese a folytatásnak, hanem saját személyiséggel bíró műalkotás, ami másodállásban kaput is nyit egy sokkal nagyobb élmény felé.

Nem tagadom, hogy elfogult vagyok ezekkel a filmekkel. A Gyűrűk Ura számomra sokkal több egy könyvnél vagy mozifilmnél. Tolkien meséi azért örökérvényűek, mert a fantasztikus elemek mellett egyesül bennük az emberi lét minden öröme, frusztrációja, apróbb és nagyobb tragédiája. A Gyűrű Szövetsége pedig megismételhetetlen tudatossággal és profizmussal invitálja ezt a világot a modern popkultúrába. Egy időtlen klasszikus, ami a megjelenése óta eltelt 20 évben egy percet sem öregedett, és biztos vagyok benne, hogy az ötödik X-nél is ugyanakkora lelkesedéssel fogom majd újranézni... Ahogy a folytatásait is, de ők majd a saját születésnapjaikon kapnak egy-egy szerelmeslevelet.