A homokra épített film (spoilermentes)

Frank Herbert A Dűne című sci-fi-regénye már hosszú ideje hírhedt a megfilmesíthetetlenségéről. Hasonlóan, ahogy annak idején A Gyűrűk Ura is volt, mielőtt Peter Jackson felmosta volna a padlót az emberek számításaival. Adná magát, hogy Denis Villeneuve nagy költségvetésű adaptációja hasonló sikersztori legyen, ám a valóság sosem ennyire egyszerű. Közbeszólhatnak például kulturális tényezők. Olyanok, mint a Trónok harca felemás lezárása óta újabb popkulturális gigászra szomjazó közönség, amely már a megjelenés előtti hónapokban az egekig magasztalta a filmet. A Dűne azonban nem véletlenül kult klasszikus, szokatlan történetvezetése és filozofikus témái miatt esélye sem volt, hogy a nagyközönség következő aranytehene legyen. Ettől azonban még lehetett belőle remek film. És hogy lett-e?

A középpontban a nemes Atreides-család áll, akik váratlan megbízást kapnak császáruktól. Azonnali hatállyal át kell venniük a zord Arrakis bolygó feletti irányítást, melynek sivatagjai a galaxis egyik legfontosabb nyersanyagának, a „fűszernek” adnak otthont. A család feje, Leto (Oscar Isaac) próbál szövetséget kötni a bolygó bennszülötteivel, a fremenekkel, akik pedig napról napra biztosabbak benne, hogy az ifjú Paul Atreides (Timothée Chalamet) kultúrájuk régen várt messiása. Az összefogás azonban nem valósulhat meg békés körülmények között, rövidesen ugyanis egy kisebb hadsereggel és olthatatlan vérszomjjal tűnik fel a tisztségváltást igencsak zokon vevő Harkonnen-család.

Ezt a kritikát két részre bontom. Az első a könyv rajongóinak szól, és körülbelül két mondatban összefoglalható: Erre a filmre vártatok. Mind megjelenésében, mint szellemiségében hű adaptációja Herbert regényének, szóval irány a mozi, támogassátok, hogy elkészüljön a folytatás is! Akik viszont először látogatják Arrakis sivatagjait, azoknak valamivel több mondandóm van. Ez a film ugyanis roppant félrevezető előzetesekkel mutatkozott be, korántsem adja magát annyira könnyen, mint például egy Star Wars, és sajnos nem mindig a jó okokból. Amit laikus szemmel is csak dícsérni lehet, az a hangulat. A Dűne egy lassú folyású, politikai és vallási kikacsintásokkal gazdagon átitatott eposz, ezt pedig elegánsan alapozzák meg Villeneuve képsorai. Álmok és valóság, grandiózus szettek és hiányos belterek kreatív váltakozásán keresztül épül fel Herbert melankólikus világa, ami viszont kínosan egyértelmű, hogy nem vászonra íródott. Az expozíció helyenként már-már kellemetlenül szájbarágós (mint amikor szó szerint egy futurisztikus dokumentumfilm írja le Arrakis ökoszisztémáját, mert máshogy képtelenek voltak azt bemutatni), viszont a tétek és cselekményszálak hatásos felvezetése itt még könnyen elvonhatják a gyanútlan néző figyelmét.

A film egyik fénypontjával viszonylag hamar szembesülünk, ami nem más, mint a színészgárda. A sikerük persze nagyrészt Herbertnek és a forgatókönyvírók hibátlan szövegkönyvének köszönhető, mely végig ügyesen egyensúlyozik a színpadiasság és a természetesség határán. A párbeszédek egy pillanatra sem érződnek közhelyesnek vagy mesterkéltnek, viszont közönségessé sem csupaszodnak soha, minden megszólalásnak súlya van. Ezt a súlyt pedig profin cipelik a színészek, az élen Oscar Isaac bölcs, méltóságteljes Letójával, valamint a rebellis fiatalságot határozottan megtestesítő Timothée Chalamet-vel. Kettejüknek köszönhetően az első pillanattól tapintható az Atreides-ház konfliktusa, melynek intenzitását tovább fokozza a szintén kifogástalanul eljátszott, hátborzongató nemezisük, Harkonnen báró (Stellan Skarsgård). A gond az, hogy ez a szembenállás végig felszínes marad, a jellemek elmélyítése és komolyabb érzelmi megnyilvánulások híján ugyanis egyik családhoz sem tudunk igazán közel kerülni. Talán Rebecca Ferguson, mint Paul ideológiák közt őrlődő anyja hoz némi hétköznapi emberséget az összképbe (bár ő meg indokolatlanul sokat kesereg, szóval a nüansz ismét elmarad), viszont vele együtt is nehéz érzelmi kapaszkodót találni a cselekményen. Villeneuve, ahogy Herbert is, inkább messziről, a lehető legobjektívebben szemléli karakterei utazását, ami könnyen elidegenítheti majd a közönség egy részét.

Valamivel nagyobb gond, hogy a cselekmény sem a legritmusosabb. A kelleténél talán több időt tölt a világ bemutatásával (de legalábbis egy idő után már nem sikerül úgy tálalnia, hogy ne érződjön mellékvágánynak), amin viszont igazán meglepődtem, az az, hogy amikor végre felpörögnek az események, mennyire erőtlenül teszik azt. Ennyire béna akciókat például nem tudom, mikor láttam utoljára. Persze nem ezek állnak a történet középpontjában, legalábbis nem olyan értelemben, mint ahogy azt egy Marvel-filmtől várnánk, de mégiscsak a film csaknem felét egy háború teszi ki, amit egy pillanatra sem lehet komolyan venni. A fegyverek és ütések mintha nem is érintenék az embereket, mindenki egy marionettbábu eleganciájával esik össze, a vér hiánya pedig még megbocsátható is lenne, viszont semmi mással nem sikerül érzékeltetni a pusztulás és halál súlyát. És nemcsak az akciójelenetek koreográfiájáról van szó, de a cselekmény markánsabb pillanatait, mint például fontosabb karakterek halálát, árulásokat, hátbaszúrásokat szintén nem sikerül hatásosan közvetíteni, elhamarkodott vágásokkal, érthetetlen kameraszögekkel ugyanis rendre aláássák a katarzist. Mindez pedig főleg annak tükrében fejvakarós, hogy a hangtechnikusok és látványtervezők mennyi energiát öltek abba, hogy a film a lehető legmonumentálisabb legyen.

A Dűne túlzás nélkül az elmúlt évek egyik legmarkánsabb moziélménye. A moziterem szinte szétszakad az űrhajók nyers, rozsdás kattogásától, valamint Hans Zimmer dübörgő szólamaitól, melyek tökéletesen elkapják azt a keleties, időnként túlviláginak ható hangulatot, amit Herbert is papírra vetett. Egyértelműen a film egyik ütőkártyája, és Zimmer legérdekesebb albuma az Interstellar óta. Ami viszont az én szememben a legnagyobb tapsot érdemli, az a látvány. Legyen szó akár a díszletek groteszk eleganciájáról, a helyenkénti botlások ellenére is kirívóan egzotikus operatőri munkáról, Harkonnen báró káprázatosan gusztustalan sminkjéről, vagy az elképesztően megtervezett és lemodernezett homokférgekről, melyekért melegen ajánlom, hogy valaki Oscart kapjon. Audiovizualitás szempontjából a Dűne 2021 egyik definitív moziélménye, és őszintén szólva már csak ezért is megéri a mozijegy árát, viszont hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem számítottam sokkal többre. Herbert kendőzetlen drámája, Arrakis bolygó kegyetlensége, az Atreides-ház egyetemes tragédiája mintha hiányoznának a pragmatikus, de elemi szinten hatástalan képsorok mögül. Mintha a film csak a zsigeri élményt próbálná kisajtolni ebből a történetből, ami láthatóan kevés.

A Dűne kétségtelenül megosztó film lesz, és míg az ilyen esetekben általában az érem optimistább oldalán landolok, ezúttal sajnos nem így lett. Hiába a színészek odaadó szereplése, a technikusok és designerek bravúros munkája, valamint Zimmer plafonszaggató zenéje, ha a film egyszerűen képtelen mélyebbre törni az érzékszerveimnél. Egy hónapja láttam, de azóta már három másik moziélményem volt, ami simán lekörözte. És bár tény, hogy a második rész még javíthat az összképen (a film a regény első felét dolgozza fel, így lezártnak aligha nevezhető), egyelőre nem vagyok benne biztos, hogy Villeneuve feldolgozása lesz az, ami a filmkedvelők körében is klasszikussá varázsolja Herbert sci-fijét.