De bármennyi szál rózsából is álljon a csokor, nem teszi semmissé a tényt, hogy szinte kizárólag nők végzik a láthatatlan munkákat, (…) és ők figyelnek minden apró részletre, hogy a mindennapok a lehető legzökkenőmentesebben teljenek.
Azzal, hogy szép és kívánatos nőként festették le, a korabeli társadalom szemében legitimizálták magát a tettet is. Hisz ki tudna ellenállni egy ilyen érzéki nőnek?
Míg a gettókban mozgó női futárok példaképnek számítottak minden ellenálló szemében, az erdőben, vidéken mozgó zsidó partizánnők többsége elnyomta személyiségét…
A nyugati avantgárd és neoavantgárd egyenesen intézményellenesnek hatott, és sok alkotó igyekezett a galériákon kívül érvényesülni.
Ott van bennük az erőszak, a mágia, a jól ismert alakok, viszont olyan formában, hogy a mai olvasók számára is magával ragadó legyen.
Kellő nyitottság mellett bárki azonosulni tud velük, és egyedül több évtizednyi kulturális sarkításnak és félreértésnek köszönhető az, hogy sokan a mai napig valamiféle mumust látnak a műfajban.
Hiszen azt mind tudjuk, hogy J. K. Rowling könyvei az időnkénti fejvakarós megoldások ellenére is remek olvasmányok, a filmeknek azonban gyakran kell mostoha pillantások alatt vagy a „szórakoztató, de semmi extra” kosárban szenvedniük.
Ezenkívül szöveges és vizuális töredékek ábrázolják a nőket az egyház aktív tagjaiként, ami nem kis fejtörést okoz, hisz a római keresztény egyház belső hierarchiája teljes egészében férfiorientált, amiben nincs helye nőknek… vagy mégis?
A trauma ugyanis, ahogyan a filmből megtudhatjuk, az anyaméhen keresztül öröklődhet, és Angéla esetében öröklődött is…
Ami kreatív időtöltésnek indult, az új év elején megkapta a teljes Broadway-kezelést, és ezek felett még egy jótékony célhoz is hozzájárult.
