Osztálytalálkozó a Harry Potter-filmekkel
Hiszen azt mind tudjuk, hogy J. K. Rowling könyvei az időnkénti fejvakarós megoldások ellenére is remek olvasmányok, a filmeknek azonban gyakran kell mostoha pillantások alatt vagy a „szórakoztató, de semmi extra” kosárban szenvedniük.
Írta: Kulcsár Gábor
10 éve került mozikba a Harry Potter és a Halál ereklyéi második része, amivel nemcsak a modern filmvilág egyik legnépszerűbb sorozata, de sokunk fiatalkorának meghatározó meséje is lezárult. Kevés történet áll ennyire közel a szívemhez, az évforduló alkalmából pedig úgy döntöttem, visszatekintek a roxforti varázstanoncok hétéves kalandjára, pontosabban annak filmfeldolgozásaira. Hiszen azt mind tudjuk, hogy J. K. Rowling könyvei az időnkénti fejvakarós megoldások ellenére is remek olvasmányok, a filmeknek azonban gyakran kell mostoha pillantások alatt vagy a „szórakoztató, de semmi extra” kosárban szenvedniük. Tény, hogy a széria minősége hullámzó, összességében viszont nagyon is megérdemli az elismerést, sőt bizonyos aspektusaiban szerintem a könyveket is lekörözi (és ezt egy olyan ember mondja, aki egyszer azért lógott iskolából, mert A Főnix Rendjébe való reggeli beleolvasása véletlenül 10 óráig tartott).
Szemüveges barátunk hollywoodi kalandja 2001-ben kezdődött A bölcsek kövével, majd szűk egy éven belül jött A titkok kamrája. A két filmet könnyű egyként kezelni, hiszen mind stílusukban, mind adaptációs hozzáállásukban roppant hasonlóak. Ami vitathatatlan, hogy már ez a két epizód is nyilvánvalóvá tette, miben fogják a filmfeldolgozások lekörözni az alapanyagot, ez pedig nem más, mint az audiovizuális élmény. Várható volt, hogy egy ekkora presztízzsel bíró történet nagybetűs blockbuster lesz majd az akkortájt elérhető legjobb vizuális effektekkel és hanghatással, a végeredmény kreativitása azonban minden várakozást felülmúlt. Kezdve az olyan apróságoktól, mint Rowling nem túl ízlésbarát döntéseinek felülírása (az állandó süvegviselést érthető okokból kukázták) egészen az olyan monumentális ötletekig, mint az örökösen mozgó lépcsőház, ami annak ellenére lett a széria egyik legikonikusabb eleme, hogy a könyvekből hiányzik. A különböző mesebeli lények is kellemesen ötletes ábrázolást kaptak, így például egy XXL-kígyó helyett egy mitológiailag hitelesebb baziliszkuszt kaptunk, de a házimanók és a kentaurok sem rekedtek meg az egyéb filmekben szokványos megjelenésüknél. Mindemellett a hangulat is kifogástalanul siklott le az adaptációs futószalagról. Hogy megmaradjon a könyvek játékos varázsa és detektívhangulata, a rendezői székbe a Reszkessetek, betörők! Chris Columbusa, a kottafüzet mögé pedig John Williams mester kerültek. Utóbbinak köszönhető az elbűvölően változatos soundtrack, ami egy csapásra a Star Wars, A Gyűrűk Ura és a popkultúra egyéb gigászai közé repítette a kis túlélőt.
Bár különösebben rétegelt szereplőkről itt még nem beszélhetünk (a regények 11 éves, a világot még kissé felszínesen szemlélő Harryje ehhez aligha adott támpontot), a casting már ekkor is roppant ígéretesnek bizonyult. Színészi játék tekintetében a sorozat egyszerűen kifogástalan, és ez leginkább annak tudható be, hogy a színészeknek nem kellett pusztán a forgatókönyvre hagyatkozniuk, stílusukat ugyanis a könyv eseményeiből is meríthették, még ha azok nem is mindig kerültek feldolgozásra. A „feldolgozás” apropóján pedig el is érkeztünk ahhoz, ami szerintem egy évtizeden át a filmek legnagyobb hiányossága lesz. És nem, nem arról beszélek, hogy a filmek sok mindent kihagynak. Azzal az ég világon semmi gond nincs. Azzal már sokkal inkább, hogy borzalmasan ítélik meg azt, hogy mit kell kihagyni. A bölcsek köve kapásból kukázza az egész mellékszálat Hagrid illegális sárkányával, ami azért gáz, mert azt még a filmből készült videójáték is adaptálta. Ez egy roppant fontos (és az első rész ritmusához mérten kifejezetten izgalmas) felvezetése volt Hagrid szörnymániájának, ami nem mellesleg A titkok kamrája központi csavarának alapja volt. Máskor pedig a forgatókönyvíróknak épphogy „a kevesebb néha több” szólást kellett volna közelebbről vizsgálniuk, mint például az emlegetett szamár, A titkok kamrája esetében, mert te jóságos ég, 160 perc?! Itt még csak nem is a feldolgozott szituációkkal van a gond, hanem azzal, hogy minden egyes mondatot ki akarnak sajtolni az alapanyagból, pedig nem a kihányt meztelencsigák mennyiségét kell hűen adaptálni ahhoz, hogy értelmezhető legyen a történet Erre szerencsére a stúdió maga is rájött, a végeredmény pedig a franchise-történelem egyik legdrasztikusabb stílusváltása lett.
Jöjjön egy kontroverzális Harry Potter-véleményem. Az azkabani fogoly mind könyvben, mind filmben a többség kedvence, amit egyaránt megértek és tiszteletben tartok, de egyetérteni sosem tudtam vele. A könyvet kellemes átmenetnek tartom a gyermeteg nyomozásból a nagyszabású fantasy felé, Alfonso Cuarón filmjét viszont évekbe telt megkedvelnem, és igazából a mai napig csak Cuarón-filmként tudom szeretni, Az azkabani fogoly adaptációjaként aligha. Pedig ami ezekben a filmekben jó, az messze itt a legjobb. A látvány mostanra forrott ki igazán, és a sorozat végéig meg is marad itteni stílusban. Williams zenéje minden eddiginél változatosabb, mesteri ötvözete a monumentális tételeknek és a visszafogott, könnyfacsaró dallamoknak, melyek gyakorlatilag hangjegyekbe öntik Harry lelki sebeit. A színészek szintén brillíroznak, és végre az alapvető karakterjegyeken túl is van mivel dolgozniuk. Szerintem itt teremtődik meg az a lazán Oscar-érdemes színvonal, amit ezután az alakítások képviselni fognak, és szükség is van rájuk, mert a forgatókönyv nem adja magát könnyen. Sok szempontból éppen a másságában rejlik a zsenialitása. Sötétebb, érettebb a korábbi epizódoknál, emellett viszont iszonyatos iramot diktál, és az én szememben sajnos emiatt siklik ki. A remek jellemfejlődések nem kapnak elég időt lélegezni, mindenki hadar, a fontosabb mondatokat csak Williams hangjegyei emelik ki a káoszból, a kulcsjelenet a Szellemszálláson pedig szerintem az antiklimax definíciója. Ebben az esetben nem bántam volna, ha egy az egyben felhasználják Rowling szövegeit, mert az egyik legjobb fiktív konfrontációnak tartom a jelenetet, ahol fény derül Sirius Black ártatlanságára. A film viszont olyan gyorsan rendezi le az egészet, hogy csak Gary Oldman és David Thewlis remek (és tényleg REMEK) alakításainak köszönhető, hogy a vásznon is átjön a helyzet súlya. Cuarón kétségtelenül egy remek, egyedi filmet alkotott, de mint átmenet A titkok kamrája és A Tűz Serlege között, bennem sajnos hiányérzetet kelt a mai napig.
Nem csoda, hogy a felemás átmenet után az imént említett negyedik rész sem lopta be magát a szívembe, bár fontos tisztázni, hogy Az azkabani fogollyal ellentétben A Tűz Serlegét könyvben is inkább eltűröm, mint szeretem. Ez az a pont, ahol a könyvmaratonjaim többnyire pihennek pár hétig, mert borzasztóan hiteltelennek és érdektelennek tartom az egész cselekményt. A Trimágus Tusa szerintem kínosan barbár, buta adalék a Harry Potter világához, a sorozat ízét megadó diákélet háttérbe szorul a sárkányok és sellők érdekében, és bár Voldemort visszatérése tagadhatatlanul izgalmas pillanat, a hozzá vezető terv akkora ökörség, hogy lazán megállná a helyét egy Heri Kókler paródiában. Az adaptáció tehát az én szememben eleve nem indult jó helyzetből, és az sem segített, hogy a harmadik rész zseniális zenelistája után Williams lelépett Egy gésa emlékiratait komponálni. A költségvetés ugyan megvolt, a látvány és a színészek hozták a színvonalat, a sablonfantasy-érzet miatt mégis nehezemre esik akár egyetlen konkrét pillanatot is felidézni ebből a filmből, pedig biztos vagyok benne, hogy pár hónapja láttam. Egyúttal a fenntartásaim ellenére is rögtön visszasírom Cuarón merész, ám tudatos forgatókönyvét, mert már megint elkezdtünk eszetlenül vagdosni. Hol van Sirius? És ezzel rá is térhetünk a következő filmre, avagy Harry Potter és a hol van Sirius?, közismertebb nevén A Főnix Rendje.
David Yates bevonásával a széria ugyan elkezdett ráállni a végső, ideális vágányra, a váltás azonban nem volt zökkenőmentes. A több mint 700 oldalas könyvből a legrövidebb, alig kétórás film készült, ami azért meghökkentő, mert mindez nem a harmadik részre jellemző sűrítés eredménye. Sokkal inkább egy félresikerült estéé, ahol a harmadik csík kokain után valami elvetemült röhögve felvetette, hogy mi lenne, ha kukáznák a Tekergők TELJES történetszálát! Ha valamit meg kell adni az eddigi epizódoknak, az az, hogy hangulatilag mindig kiemelkedőek voltak. A Főnix Rendje viszont maga a tátongó üresség. Ez a fejezet leginkább az érzelmekről szól. A társadalmat lassan felemésztő kétségbeesésről, Harry kétségbeesett eltökéltségéről, a környezetébe vetett bizalmáról, és ennek egy központi eleme a Siriusszal való kapcsolata, azon keresztül pedig az apjához való hasonlóság miatti büszkeség, ami fokozatosan átvált szégyenérzetbe. Mindezt kivágni nemcsak azért volt ostobaság, mert így Harryt látszólag csak az iskolatársai támogatják (holott az epizód címe konkrétan a Harryt támogató felnőttek társasága), hanem mert Sirius halála így a filmben közel sem annyira letaglózó. Egyáltalán nem képviseli egy létfontosságú kötelék elszakadását, nem ad okot Harrynek végérvényesen meggyűlölni Pitont, és a könyv ikonikus jelenete, ahol Harry gyakorlatilag nyugdíjazza Dumbledore egész irodáját, szintén egy Wikipédia-cikk felolvasásává csorbul. Nem mondom, hogy rossz film, de szerintem az egész széria legkevésbé szórakoztató darabja, és talán csak Imelda Staunton kifogástalan Umbridge-alakításának köszönhető, hogy valamennyire sikerül felvezetni az utolsó két fejezet politikailag frusztrált hangulatát.
A Főnix Rendje után belecsöppenni A Félvér Herceg filmjébe körülbelül olyan, mint egy alsó tagozatos bábelőadás helyett az Anna Kareninára érkezni vissza a mosdóból. Nagy kár, hogy az ötödik rész miatt az ember szinte sokkhatásként éli meg a hirtelen hangulatváltást, mert egyébként az egész széria legerősebb, legprofibb nyitányával büszkélkedhet ez a film. Az adaptációk közül toronymagasan ez a kedvencem. Egyszerűen mindent jól csinál. Tökéletesen kapja el a könyv rideg, reményvesztett légkörét, a nézőt szinte magát is felborzolja a közelgő háború előszele, valamint a vele érkező letargikus közhangulat. A szereplők megkomolyodnak, de mellette gyerekek maradnak. Szó sincs felnőtté válásról, egyszerűen a szükség keményíti meg őket, emiatt pedig most először a gyerekszínészek is kimagaslóak. Az operatőri munka és a zenei aláfestés szintén nyomasztóbb, elegánsabb, és a romantika is inkább keserédes, mintsem ártatlan és megható. Mindez persze a könyv érdeme is, Yates azonban itt bizonyítja, hogy egy jó forgatókönyv mellett mennyire erős hangulatot tud teremteni. Ha már itt tartunk, az adaptálás szerintem hibátlan! Ami kimarad, az nem is hiányzik, viszont sikerül pótolni a korábbi részek hiányosságait is. A markáns központi cselekmény hiányát a forgatókönyvírók kihasználják arra, hogy egyértelműbbé tegyék Voldemort motivációit, Dumbledore és Harry kapcsolatát pedig gyakorlatilag fél tucatnyi jelenet alatt emelik a könyvek szintjére. Piton is sikeresen süllyed undok tanárból alattomos, veszélyes figurává, akit Harry okkal utálhat, a lezárás pedig éppen annyira gyomorszájon vág, mint a könyvben, és nem is annyira váratlansága, hanem érzelmi súlya miatt. Filmen ugyan nem, de könyvben ez volt az első epizód, ami nem a Roxfort elhagyásával ért véget, mintegy jelezve, hogy Harry számára vége az eddigi mindennapoknak, mostantól felelősség nyomja a vállát. Ahogy a filmkészítőkét is, akik egy ilyen volumenű történetet akarnak lezárni.
Mára gyakran találkozunk két részre bontott finálékkal, A Halál ereklyéi idejében viszont ez nemcsak üdítő reklámfogás volt, de szükséges lépés is. Elvégre a legfeszesebb, legrészletgazdagabb epizódról beszélünk, aminek minden jelenete nélkülözhetetlen. Személy szerint ez a kedvencem a könyvek közül, mert szerintem ez találja meg a tökéletes egyensúlyt a monumentalitás és a személyesség között. A folytonos utazgatás kellően kaotikusnak hat az addigi iskolai kalandok tükrében, a korábbi helyszínek újralátogatása pedig nagyon intelligens fanservice évekkel azelőtt, hogy a Bosszúállók: Végjáték eljátszotta volna ugyanezt. A film mindezt remekül idézi meg, a könyvre is jellemző természetes tragikumot pedig Yates hibátlanul érzékelteti. Az időközben verbuvált Alexandre Desplat sajátos zenéje tökéletes érzelmi hullámvasutat farag mindkét részből, ami jót tesz az összképnek, ugyanis írói baklövésekben sajnos itt sincs hiány. Az ereklyék utolsó pillanatban való bemutatása olyan pofátlan deus ex machina, amit még egy fantasyban sem lehet elnézni, de ez igazából Rowling sara. Amiért a forgatókönyvíróknak jár a körmös, az Dumbledore háttérsztorija, pontosabban annak hiánya. Mindig is imádtam, ahogy a Harry Potter kiforgatja a fantasy-kliséket, legyen szó akár a kiválasztott mítoszának önigazoló fordulatáról vagy a sötét nagyúr alázatot parancsoló eleganciájának teljes elhagyásáról. A koronát erre az egészre Dumbledore, az archetipikus bölcs mester esendőségének leleplezése tette fel, ami Piton fordított helyzetével együtt megadja a végső löketet Harry jellemfejlődésének, aki egész életében másokról alkotott képekben kereste magát. Piton története szerencsére legalább annyira megindító, mint az alapanyagban, de azért örültem volna, ha az adaptáció több időt szán Dumbledore befeketítésére is, főleg hogy a Legendás állatok minden jel szerint erre a (filmekből hiányzó) konfliktusra akar építeni. A Halál ereklyéi mindezek ellenére izgalmas, látványos, grandiózus lezárása egy eposzi kalandnak, amiért lazán kijárt volna egy Oscar-jelölés Alan Rickmannek.
