Hol kezdődik a művészet?

Hölgyeim és uraim, elsősorban hadd ismertessem Önökkel a Művészt természetes élőhelyén. Ki is ő?  Igen-igen, már láthatják is, balról közeledik felénk az üres vagy félig kész vásznak közül. Elnyűtt cipő, festékpöttyökkel tarkított nadrág, félig begombolt ing, csapzott haj, karikás szemek. Eszpresszó a jobb kezében, a bal kezével lazán végigfut a haján. Látják már? Remek. Kezdeményezem, hogy menjünk kicsit közelebb. Ha vesszük a bátorságot és megszólítjuk, fél szavas válaszokat kapunk, szétszórt és mindig siet. Az alkotás konstans állapotában találjuk, ahol minden ösztönöz és inspirál, vagy épp alkotói válságban szenved.

Ugye hogy sokunkban ez a kép él? Egy rajzfilmben vagy szatírában ábrázolnánk így, hogy egyértelmű legyen a szerepe. De emberek ők, kikről nem rí le első ránézésre, hogy otthon vásznak, agyagszobrok és különböző talált tárgyak övezik őket. Emberek ők túlcsorduló kreativitással és alkotási vággyal, küzdenek az önkifejezéssel és gyakorta a silány megélhetéssel.

S kik vagyunk mi? Nézők, bírák, kritikusok, mégis laikusok, alkalomadtán műértők, de leginkább csak műkedvelők. Egy Caravaggio-kép előtt komoly arccal bólogatunk, néha a csendet megtörve kibuggyan egy-egy indulatszó, hogy hangot adjunk tetszésünknek. Tudja csak mindenki egy méteres körzetben, hogy igen, ez művészet. Aztán változik a helyszín. Más kiállítás, más művész. Modern. Nem értjük. Pacák és vonalak mindenhol. Néha kirajzolódik egy torz alak. Ez már túl sok. Vagy túl kevés? Hol vannak az emberek, a tárgyak? Toporzékolva követeljük a 19. század figurális ábrázolását. Valaki felhorkan a sarokban, hogy ilyet ő is fest, csak adjanak neki egy vásznat.

Igen, ez már nem klasszikus képzőművészet. Nem gyönyörködtet, hanem megbotránkoztat, feldühít, kérdéseket vet fel. A helyzet az, hogy mára már nem prioritás az esztétikai élmény. A föld alól kúszik fel, buggyan ki a gondolat. Az a megfoghatatlan valami, amit egy csendéletben, tájképen, reprezentatív portréban nem lelünk. Már nem feltétel többé a szépség, csupán lehetőség. Lehetőség, amivel nem él mindenki. Ezekben az esetekben is ráakasztjuk a dekoratív jelzőt, nem gondolkodunk rajta, nem vizslatjuk, nem akarjuk megfejteni. Legyintünk, hogy hisz ma már a szomszéd Gyuri bácsi is lehet művész. Mégsem az.

Korunkat a konceptualizmus határozza meg, avagy „fogalmi művészet”. A gondolat elsődlegessé válik a kivitelezés mellett. Egyre több az olyan alkotás, amit meg kell érteni, meg kell fejteni. Vajon ez távolságot generál a művész és a néző között? Vagy minden generáció meg nem értett művészei egy nap híresek lesznek és elnyerik a jövő nemzedékének tetszését?

A 19. században megjelent a realizmus, Courbet, aki a képünkbe nyomta a világot leplezetlen valójában. Ellene ment a társadalmi elvárásoknak, mégis elfogadták, sőt éltették őt és azt, amit képviselt. Majd jött Manet (a „Reggeli a szabadban“ megvan?), akit a saját korában mindenki tehetségtelen festőnek ítélt, majd mire elhunyt, már magasztalták. Ma Manet nevével emlegetjük a modern művészet kezdetét. Elindított valamit, ez nem vitás. Jött az impresszionizmus, fauvizmus, kubizmus, dadaizmus, szürrealizmus, és sorolhatnám a végtelenségig a 20. század irányzatait. Mind teljesen különböző, mégis hasonló. Sokkoltak. Ma már nehéz elképzelni Monet tavirózsáit szemlélve, hogy a múlt században ez a darab jelentette a művészet dekadenciáját. Ennek fényében van-e jogunk kijelenteni bármire, hogy értéktelen? Mégis hol kezdődik az érték, a tehetség? Meglehet, Jeff Koons ugyanúgy kihasználja sznobizmusunkat a maga lufiállataival, mint Andy Warhol tette a maga korában Marilyn Monroe sokszorosított arcképével. De vajon a mi nemzedékünknek kell-e ezt eldöntenie?

Hölgyeim és uraim, amennyiben a konklúziót várják, csalódást kell okoznom…

Hantai Simon: Etüd, 1969.

Forrás: https://www.kieselbach.hu/alkotas/etud-7023