Csendtől az ovációig – A CODA útja
…rendkívül inspiráló látni, ahogy Sian Heder filmje egy kis magból a filmvilág csúcsára nőtte magát, és hogy a már-már földöntúlian lelkes stáb mekkora eksztázissal képviseli azt az utazás kezdete óta.
…rendkívül inspiráló látni, ahogy Sian Heder filmje egy kis magból a filmvilág csúcsára nőtte magát, és hogy a már-már földöntúlian lelkes stáb mekkora eksztázissal képviseli azt az utazás kezdete óta.
Nehéz kifejezni, hogy mekkora bátorság kell ahhoz, hogy a Disney-logó alatt valaki betoljon a konzervatív álomvilágban élő amerikaiak orra alá egy ennyire természetes, magabiztos történetet a női létről…
Az erőszak jellege nem sokat változott. A különbség csupán annyi, hogy a mozivásznon látottak nem valóságosak. De mégis milyen hatással van ez az emberi lélekre?
Sem a szituációk, sem pedig a látvány terén nem riad el a szokatlan megoldásoktól, melyeket nem fogok ellőni, de higgyétek el, nagyon régen láttatok ennyiféleképpen izgalmas közönségfilmet.
Nappal a forró, fiatalos színek és a nagyvárosi fakóság ütközése alapozzák meg a film lendületét, míg az éjszaka egyhangúságát a fények és tükröződések játéka csettinti romantikussá.
A kamera nemcsak statikusan prezentál, de üldöz, sarokba szorít, tolakodik, gyakorlatilag a film szótlan narrátora.
Azonban a meghittség ünnepéhez úgy illik a mesék ártatlansága és allegórikus jellege, mint bejglihez a kakaó. Mindezt ötvözzük az It Takes Two remek többjátékos elemeivel, és szinte garantált a felejthetetlen, hangulatos családi program…
Ahhoz mérten, hogy az előzetesek mennyire nyomatták az olyan hangzatos kulcsszavakat, mint a hatalom, szex vagy a botrány, A Gucci-ház egy meglepően visszafogott, szerény film.
Lady Marguerite tárgyalás közbeni megalázásában például a szemfülesebbek könnyen ráismerhetnek a „minek ment oda?” és a „miért öltözött úgy?” őseire…
Álmok és valóság, grandiózus szettek és hiányos belterek kreatív váltakozásán keresztül épül fel Herbert melankólikus világa, ami viszont kínosan egyértelmű, hogy nem vászonra íródott.