Életek darabokban
Megragadom a pillanatot, vagy mi. Ragadnám, de a pillanat valójában 2 óra 7 percnyi játékideig futott. Beszippantott az elején, és a végéig kitartott.
Megragadom a pillanatot, vagy mi. Ragadnám, de a pillanat valójában 2 óra 7 percnyi játékideig futott. Beszippantott az elején, és a végéig kitartott.
Már-már úgy érződik, mintha Zhao a társadalmunk színfalai mögé kísérne, távol mindentől, amit tradicionálisan a kapitalista világ szüleményének tartunk.
A történet elején felszínesen, előítéletesen bemutatott népek fokozatosan emberibbé válnak a mellékszereplőkön keresztül, a néző pedig Rayával együtt jön rá, hogy igazából mind egy hajóban eveznek.
A trauma ugyanis, ahogyan a filmből megtudhatjuk, az anyaméhen keresztül öröklődhet, és Angéla esetében öröklődött is…
Egyre gyakrabban futhattunk véres véleménycserékbe ártatlannak tűnő kommentszekciókban, újra és újra láttam felbugyogni a kérdést: mégis miért kell keverni a művészetet és a politikát? Bevallom, ez zavarra adott okot.
Tudatosan kezeli az általa feldolgozott jelenség komplexitását, figyelembe veszi a bűnbánat, a változás lehetőségét, viszont a megértés közben egy pillanatra sem söpri a szőnyeg alá a problémát, ahogy ugye a képernyő túloldalán előszeretettel tesszük.
Hiszen pont a megszokott rendszer, a kisváros parkolói, az élelmiszerüzletek sorainak párhuzamossága az, ami Lady Bird számára kevés – legalábbis önmagához mérten.
Érzelmes pillanatoknak természetesen nincs híján (…), viszont a valódi, teheneket megszégyenítő bőgés elmaradt, helyette elismerő bólogatással nyugtáztam a záró képsorokat.
A filmet, mint a kultúra tükrét vizsgálja, aminek ugyan az elsődleges céljai közt szerepel a szórakoztatás, ám ehhez ideális esetben nem kéne beáldoznia a mélységet.
Az irányzat sikere többnyire abban rejlik, hogy sokak számára imponáló az antikváriumokban való lézengés vagy az esős napokon olvasás esztétikai szépsége.