Életek darabokban

Hajnali 1 óra 29 perc van, és fáj a fejem. Filmet néztem. Valószínű, csak a sötétben való folyamatos monitorbámulás árthatott meg a szememnek egy kicsit. Ezáltal, gondolom, a fejemnek is. Valójában tényleg nem kéne túlzásba vinnem, lassan 2,5 órája nézem a világító-búgó képernyő Netflix-főoldalának ajánlásait. Nem görgetek, csak nézek. Főként magam elé. A filmnek pedig már minimum 25 perce vége...

„Pieces of a Woman“-re (hivatalos magyar cím hiányában, szó szerinti fordításban „Nő darabokban“) esett ma a megnézendő idei Oscar-jelölt filmek közül a választásom. Igazából már a film debütálása előtti, ajánlókkal telepakolt filmmegosztó oldal kezdőlapján is folyamatosan szembejött a szóban forgó alkotás, igaz, még akkor az is csak darabokban, apró morzsákat szórva az igazán jó drámára kiéhezetteknek.

Már 1:38-at mutat a laptopom asztallapi órája. A wifiről is lecsatlakozom inkább. Eldöntöm, hiteles írópalánta imidzskezdeményemhez tartva magam, az impresszionista stílus jegyében tudom le ezt a kritikát. Megragadom a pillanatot, vagy mi. Ragadnám, de a pillanat valójában 2 óra 7 percnyi játékideig futott. Beszippantott az elején, és a végéig kitartott. És ha kérdeznéd, igen, bírta szusszal. Jócskán.

Nézőként a történet elején még úgy érezhetjük, mintha rögtön egy könnyen 30-40 perce kibontakozgató film közepének tartalmas eseménysorába csöppentünk volna. Megismerkedünk Marthával (Vanessa Kirby – The Crown, Mission Impossible), egy, a 20-as évei végén járó, magyar zsidó felmenőkkel rendelkező amerikai nővel, aki terhességének legvégén, annak minden szépségével és izgatott várakozásával éli meg párjával, Seannal (Shia LaBeouf – Disturbia, Transformers) utolsó, még kettesben töltött várakozásuknak napját. A 8 percnyi „könnyedebb“  bevezető után viszont jön az a közel félórányi lélegzet-visszafojtás, ami  előrevetíti a címadó tragikus végkifejletet. Nem-anyaként is szívszorító volt látnom azt a halálra ítélt küzdést, amelyet Martha a (tervezetten) otthon történő szülése során vívott, és amelynek halálra ítéltségéről a néző már a film ajánlójának szövegét átfutva is megbizonyosodik, csak valamiért nem akar tudatosítani. A szinte sokkhatású jelenetsorok után jelenik meg a főcím: Pieces of a Woman. 10/10 az időzítés, ideje levegőhöz jutni.

Ezután indul csak el valójában a történet. Az eddig idilli és harmonikus  „együttes-duettként“ működő pár innentől mintha két, különálló történetté esne szét, alkalmankénti kényszeredett összefonódásokkal csupán. Eddig mintha három test alkotott volna egy kerek egészet, az egyik távozásával viszont mintha a maradék kettő is szétvált volna. Szemtanúi leszünk a gyász legkülönfélébb formáinak, Martha anyjának (Ellen Burstyn – Alice már nem lakik itt, Rekviem egy álomért) és Seannak sokszor a végletekig elmenő lelki párharcainak, valamint az eddig nem tervezett, új életformák elviselésének is. Mert én főként elviselésnek nevezném azt az állapotot, melybe egy fiatal, gyermekét elvesztő nő, és egy eleve kisebbségi érzelmekkel küzdő, bizonytalan férfi kerül.

Nem szabad elsiklanunk Vanessa Kirby mesteri, szinte a zsigereinkig ható alakítása felett, de ugyanúgy remekel a film ilyen téren (az utóbbi időben szinte csak botrányt botrányra halmozó) Shia LaBeouf és annak „anyósa“, Ellen Burstyn szerepkörével is.

A film kiválóságát dicséri továbbá az alaptörténet realitásán és őszinteségén át, a hiteles szereplőgárdai alakításokon túl a vásznon felbukkanó részletek pontos és rendeltetésszerű megválasztása is. A műre mintha eleve egy borús, tompa színeket hangsúlyozó filter került volna, alátámasztva a benne uralkodó szürke mindennapokat. A pár lakásában az eddig életerős, egészséges növények hervadásnak-fonnyadásnak szimbolikája is az élettérben uralkodó elmúlásról adnak tanúbizonyságot, ugyanúgy, mint Martha fokozódó külső (és belső) elhanyagoltságának felszínre kerülése is.

A film megtekintésének (és azon való elmélkedésének) végén az a(z akkori) jelenbe visszarántó felocsúdásom vetett véget, miszerint igen, ez csak egy film. Egy film, ami egyszerre elgondolkodtat, megsirat, egy reális valótlanságból a realista valóságba ránt. Eközben viszont olyannyira átéltem ezen konkrét filmlét reális valótlanságának két óráját, miszerint tudom: ez mind megtörténhet.

Köszönöm az élményt (többek közt): Mundruczkó Kornél (rendező) és Wéber Kata (forgatókönyvíró)!