Teljes káosz(kár) – Egy élménybeszámoló

2020 a laikus közönség szemében egy filmtelen év volt. A mozisikerek és mozielőzetesek megnyugtató idegenvezetése nélkül gyakorlatilag külön agyféltekét kellett szentelni a streaming-megjelenések labirintusának, ez pedig érthető módon nem mindenkinél jöhetett számításba. Amit azonban a filmvilág ebben az időszakban letett az asztalra, az még egy kevésbé kaotikus évben is méltó volna az elismerésre, az Amerikai Filmakadémia pedig ideális pozícióban volt, hogy erre felhívja a figyelmet. Hiszen lehet vitatni művészeti díjátadók létjogosultságát, de az tény, hogy az átlag közönség szemében egy Oscar-díj még napjainkban is presztízzsel jár. Ha más szerepe nincs is, felhívja a figyelmet bizonyos alkotásokra vagy azok kimagasló részleteire, mondhatni a laikus szemet is megakasztó kulturális relevanciát kölcsönöz. Az idei Oscar-gála azonban olyan döbbenetesen bukott meg mind show-ként, mind díjátadóként, mind pedig a filmművészet ünnepléseként, hogy arról beszélni kell.

Az első benyomás még akár kellemesnek is nevezhető. A vörös szőnyegen, a riporterektől kellő távolságot tartva özönlenek a hírességek a világ minden tájáról. Ki maszkban, ki anélkül, de egyfajta nyugodtságot közvetítve, melyet mi, közép-kelet-európai szervezéshez szokott emberek talán felfogni sem tudunk ezekben az időkben. Mindenesetre megnyugtató, mintha egy kicsit tisztább, optimistább lenne a filmvilág jövője. A gála maga egy pörgős kis intróval nyit, melyben a bájos Regina Kinget követjük egy, a Dolby Színház monumentalitásával nyílegyenes kontrasztban álló, leginkább túlméretezett kávézóra emlékeztető helyiségbe. A jelöltek és vendégeik asztalok köré tömörülnek, King pedig a maga laza stílusában megnyitja az eseményt. A családias, közvetlen hangulat ugyan szokatlan, de valahogy mégis kellemes. Annál nagyobb a meglepetés, amikor rögtön a kimondottan rangos írói díjakkal kezdünk. A nyertesek: Ígéretes fiatal nő és Az apa. Parádés kezdés! Ezt követi a legjobb idegen nyelvű film: Még egy kört mindenkinek, Thomas Vinterberg pedig mély, megindító beszédben mond köszönetet a stábtagoknak és a forgatás során elhunyt lányának.

Valami azonban már ekkor sem fekszik. A díjak ugyan jó helyre kerültek, az ünnepi hangulat mégis hiányzik. A beszédek bábjátéknak érződnek. A kezdetben rokonszenves hangulat fokozatosan kiszárad, ahogy kategória követ kategóriát, beszéd beszédet, a néző pedig maga sem érti, miért nem alszik. Daniel Kaluuya átveszi a legjobb mellékszereplőnek járó díjat, majd a színpadon köszönetet mond a szüleinek, amiért azok szexeltek, ezzel felzavarva a bóbiskoló nézőt. A hirtelen felriadásban immár tisztábbnak tűnik a helyzet. Ez nem az Oscar-gála. Az nem lehet. Hiszen az Oscar-gála egy esemény. Itt pedig nem történik semmi. Kínos csend, száraz „tudtad-e” információk a jelöltekről, a vörös szőnyegen már elsütött legjobb betétdalok sehol. De ami a legrosszabb: nincsenek filmek. A kategóriák beharangozását a jelöltek erőltetett mosolyai kísérik (többen közülük távúton becsatlakozva, egy kamerába mosolyogva még erőltetettebben). Kiosztásra került két írói díj, de azok érdemeltségét semmi nem támasztotta alá. Az év legjobb mozgóképre fordított szövegei, és sem a szöveget, sem a mozgóképet nem látjuk, még egy pillanatra sem. Ahogy a néző ezen gondolkodik, hirtelen felmerül a kérdés, hogy Daniel Kaluuya tulajdonképpen miért is kapott díjat? És kikkel szemben? Ja, hogy a színészekről sem volt bevágás? Nem ám, helyette Laura Dern előadta a véleményét arról, mit jelentettek szerinte ezek az alakítások. Verbális narráció egy audiovizuális médiumot ünneplő, világszerte közvetített eseményen. Ezt is megéltük!

A helyzet azonban egyre romlik. Jönnek a design-díjak Majd a technikai díjak. Látvány. Hang. Effektek. Mindez kép és hang nélkül. Riz Ahmed kimondja az est egyik legjobb mondatát: „Az igazán jó filmeket nem csak látjuk, érezzük is”. Csakhogy a TV előtt a haját tépő néző még látni sem lát semmit. Legjobb vizuális effektek: Tenet. Hogy miért pont az? YouTube a barátod, itt egy képkockát sem fogsz látni. Legjobb hang: Sound of Metal. Hogy miért? Jó kérdés, egyetlen bevágást sem mutatunk. Majd hirtelen olvassák a legjobb rendezőt. A show közepén. A néző pulzusa hirtelen felszökik. Hiszen erre még nem állunk készen. Az est egyik legfontosabb díját nem szokás csak úgy a show közepére cseszni. Elhangzik a név: Chloé Zhao. A történelem során másodszor kerül nő kezébe a díj. Egy monumentális pillanat veszik el a néző zavarodottságában, aki jobb esetben ki tud szűrni valamit Zhao gyönyörű beszédéből, rosszabb esetben még mindig az internetet böngészi valami videó után, ami megérteti vele, mi olyan kimagasló a Tenet látványában. Két újabb látványdíj kerül kiosztásra. A győztes: Mank. Hogy mi? Mi az a Mank? Amíg a néző a fejét vakarja, már tovább is léptünk. A Mankről egy árva fotó sem tűnt fel, és utánanézni is csak az tud, aki elkapta a film címét addig a három másodpercig, amíg a képernyőn volt.

A néző mostanra már kezdi kifejezetten kínosan érezni magát. A közömbös csend szinte leolvad a képernyőről. A Dolby Színház visszhangját, eseményjellegét nem idézi meg semmi. Hirtelen nem egy családias gálán vagyunk, hanem egy túlnyújtott szalagavatói ceremónián csupa éhes vendég közt. A szemfülesebbek elkapnak egy igencsak fejvakarós megszólalást Reese Witherspoontól, aki kvázi gyerekműfajnak nevezi az animációt. Ezt azonban senki nem teszi szóvá, hiszen mostanra mindenki csak illedelemből hallgatja a beszédeket, de már tényleg nagyon történhetne valami. Megjelenik Zendaya, és mond valamit a zenéről. Na, végre! Zene! Gyerünk! Huszonöt másodpercen belül a színpadon állnak a Lelki ismeretek zeneszerzői. Az Oscar-történelem legméltatlanabb díjátadásának lehettünk tanúi. EGYETLEN HANGJEGY KÍSÉRETE NÉLKÜL ledarálták a jelölteket, akik közül a győztesek ráadásul egy másik film zenéjéért is jelölve voltak, szóval remélhetőleg mindenkinek volt ideje elolvasni a 3 másodperces címkiírást. Ezt követően jönnek a betétdalok. Ezek valamiért kapnak bejátszásokat. Mi? Miért? Mégis ki szervezi ezt?

A néző ekkor már végképp nem ért semmit. Tulajdonképpen mit is nézünk? Filmeket alig láttunk, showműsornak nyoma sincs, a legkiemelkedőbb pillanatok a humanitárius díjakhoz kötődtek. Mi lesz itt még? A válasz: teljes káosz. A méltatlan zenei díjazások után már csak három kategória maradt: legjobb férfi és női főszereplő, valamint legjobb film. Vagy mégsem! Hirtelen egy rögtönzött zenés játék indul. A „házigazda” kínos csend és értetlenkedés kereszttüzében nyomja a mikrofont egy összezavarodott Andra Day kezébe, hogy felismeri-e a lejátszott zenét. A néző vár, hogy vajon mi a franc történik? Ez valami rendhagyó felvezetése lenne Day legjobb női főszereplő díjának? Day elkáromkodja magát, és gyakorlatilag visszalöki a mikrofont a fickónak. A mikrofon ismét gazdát vált, a néző viszont nem győz levegő után kapkodni. Hirtelen már nem szalagavatón ülünk. Ez túszhelyzet. Foglyok vagyunk. A néző szemezni kezd a távirányítóval. Le kéne kapcsolni az egészet a francba, de akárcsak egy autóbaleset, vonzza az ember szemét. A mikrofon hirtelen Glenn Close kezében landol. Pár másodpercen belül Close a seggét rázza a kamera előtt. GLENN CLOSE A SEGGÉT RÁZZA PREMIER PLÁNBAN! Mégis mi következhet ezután? Nyilvánvaló, hogy mi: IN MEMORIAM – megemlékezés az elmúlt év elhunyt filmes ikonjairól.

A néző retinájában még mindig pattog Close segge, de már indul is a megemlékezés. De ajjaj! Valami itt sem stimmel. A látványosan Power Point-ban összetákolt prezentáció mintha maga is le akarna kopni a gáláról, mert valami irdatlan sebességgel repeszt. Még szinte ki sem találtam a képernyőn vigyorgó öregember arcszőrzetéből, már el is tűnt a neve. Sosem tudom meg, ki volt ez. Egy újabb név jelenik meg, viszont ezúttal az arc tűnik el, mire odajutnék. Mikor már a tizedik névhez sem sikerül arcot párosítani, felmerül a kérdés, hogy a vendégek kínos kvízjátékkal való terrorizálása tényleg érdemesebb volt-e a műsoridőre, mint az elhunytaktól való tisztes búcsú. A videó azonban hirtelen véget ér, és Rita Moreno jelenik meg, hogy átadja a legjobb filmnek járó díjat. Várjunk, mi? Az nem lehet, hiszen a főszereplőket még nem díjazták. Miközben az igénytelenül összevágott montázst nézem, átfut az agyamon, hogy talán Chadwick Boseman poszthumusz díjazásával akarják zárni a gálát, ezért a szokatlan sorrend. A gyomrom görcsbe rándul. Valami rosszat sejtek, mielőtt azonban a gondolat végére érnék, már kapja is a díjat a Nomadland. Egy érzéki, lassú folyású film önmagunk újraértékeléséről és a lelki békénk megtalálásáról, valóban a lehető legjobb díjazott egy ilyen év u... Mi? Hol vannak a producerek? Ja, hogy már le is ültek? Ennyi volt az est legrangosabb díja? A számban keserű szájízzel nézem, ahogy besétál a képbe a tavalyi év legjobb női főszereplő nyertese, hogy átadja a díjat az idei év legjobb női főszereplő nyertesének (mert muszáj még egy apró rendhagyó baromsággal összezavarni a nézőt). A nyertes: nem Carey Mulligan, sajnos. Igazából nincs is időm szomorkodni, mert már csak a kegyelemdöfésre várok. Adják oda a díjat Bosemannek, legyen egy megható beszéd az özvegyétől, és viszlát. De nem. Az utolsó pillanatban megkapjuk a cseresznyét a trágyatortára. A győztes: ANTHONY HOPKINS!

Kiköpöm a kakaómat. Ez biztos nem igaz. Nem zárhatunk ezzel, hiszen Hopkins „...ma este nincs jelen, az Akadémia elfogadja a díjat a nevében” – hangzik el a rettegett mondat. Gyors elköszönés a DJ-től, és már pereg is a stáblista. Én pedig csak ülök, tátott szájjal. Az utolsó 10 percben az Oscar-gála sikeresen megfosztotta az est főnyertesét az ünneplés lehetőségétől, majd Anthony Hopkins élete alakítását egy antiklimatikus „wtf-pillanatra” redukálta (ahogy a tényt is, hogy a maga 83 éves díjazásával Hopkins rekordot döntött). A nézőnél pedig valószínűleg csak Boseman özvegye érezhette kellemetlenebbül magát, akit egy világjárvány közepén hurcoltak át a fél világon (nem kissé megcsapolva pozitív PR-ért), hogy aztán végignézhesse, ahogy a show tetőpontján elnyeri a férje elől a díjat valaki, aki még csak ott sincs. Ja, és ami a legjobb, hogy Hopkins nemcsak beszédet nem mondott, de még csak mozgásban sem láthatta őt senki, ugyanis bevágások a jelölt színészek alakításairól megint nem voltak. Wow!

A 2021-es Oscar-gála nem azzal érdemelte ki ezt a cikket, hogy pocsékul megszervezett, vérunalmas káosz volt (márpedig az volt), hanem a filmművészettel szemben tanúsított abszolút tiszteletlenségével. Megkockáztatom, hogy még a legfanatikusabb rajongói csoportoktól sem láttam mostanában a művészi víziót ennyire telibe mocskoló hozzáállást. Ez visszaköszön a jelölt filmeket igényesen bemutató bevágások hiányában is, de az in memoriam tiszteletlen megszerkesztésében és a show általános közönyében is. Az idei gála nemhogy nem tett erőfeszítést, hogy kihangsúlyozza a filmek fontosságát és törtetését ezekben a kulturálisan is bizonytalan időkben, de direkt felszínesen viszonyult a témához. A jelölteket nem kimagasló teljesítményként, egészében vagy részleteiben követendő vagy legalábbis vizsgálandó példaként kezelte, hanem egyszerű névsorokként, melyek közül kontextus és nüansz nélkül győztest kell választani. A filmrajongóknak nem volt módjuk érdemben ünnepelni a kedvenceiket, elvégre azok csak bénán megszerkesztett montázsokban vagy egyáltalán nem szerepeltek, a laikus néző pedig nem látta, miért kimagasló a Sound of Metal hanghatása, miért Oscar-érdemes a Mank látványtervezése, és jó eséllyel a színészek teljesítményéről sem kapott informatív képet.

A Filmakadémia fogta a világ meghatározó audiovizuális műnemét, és megfosztotta azt mindentől, ami egyedivé teszi. Ami maradt, az egy listányi kiemelkedő film, melyeket megünnepelni nem sikerült, a köréjük épülő, világszenzációként kezelt kulturális eseményt felszínes ábrázolásokkal és nemtörődömség szülte botrányos pillanatokkal aláásni viszont annál inkább.