Egy sakkdráma semmiből jött sikerének képlete

A pár napja immár többszörös Golden Globe-jelölt The Queen's Gambit a tavalyi év egyik legnagyobb meglepetése volt. És bár pusztán számadatok alapján még a Netflix saját sorozatai közt sem dobogós, a tágabb kontextust figyelembe véve bámulatos magasságokba jutott mindössze negyed év alatt. Scott Frank és Allan Scott minisorozata gyakorlatilag az egyetlen 2020-as mozgóképanyag volt a The Mandalorian és Christopher Nolan Tenetje mellett, amely a járvány alatt is tartós diskurzust tudott kialakítani maga körül. Az pedig valóban figyelemre méltó, hogy egy ilyen triumvirátusban a Star Wars és korunk talán legnépszerűbb sci-fi-rendezője mellett éppen egy sakkjátékos drámája nyert helyet. A kérdés tehát adott: Hogyan lett a The Queen's Gambit ekkora siker, és mit mond ez rólunk?

Mint a jelenlegi szituációk legtöbbjénél, itt is a koronavírus-járvány minidisztópiájából kell kiindulni. A filmipar egy éve szinte teljesen elvesztette a közösségi jellegét, a mozik fokozatosan elmérgesedő helyzete miatt pedig (remélhetőleg ideiglenesen) a streaming vált az audiovizuális művelődés helytartójává. Így abba az érdekes helyzetbe kerültünk, hogy a filmek megszűntek események lenni. Immár nem nyújtja el egy-egy alkotás relevanciáját a szóbeszéd, a mozizás programjellege, nem várnak bizonyos emberek hetekig, hogy a megfelelő társasággal kaphassanak el egy vetítést, így pedig a legtöbb film a megjelenés másnapján történelemmé is válik. Ha van is komolyabb diskurzus, az valószínűleg a rutinosabb filmrajongók közt alakul majd ki, míg a laikus ember közösség híján nem talál alkalmat (vagy okot) arra, hogy akár gondolataiban visszatérjen friss filmélményekhez. A sorozatok merőben eltérő eseményjellege viszont ebben a vákuumban hangsúlyozódott ki igazán.

A sorozatok egy ideje már nem az „epizódonként új történet” formulát követik, a céljuk viszont nem változott. Továbbra is tartósan a képernyő elé akarják szegezni a nézőt, csak immár egy átfogó cselekményt darabolnak szezonok szerint felvonásokra. Ha mindez sikerül, a néző egyfajta függőségi viszonyba kerül a sorozattal, ami a baljós hangzás ellenére kifejezetten pozitív dolog. Sokak számára egyfajta ideiglenes, bizonyos szempontból közösségi és kulturális élményt jelent egy sorozat rendszeres követése, és ez a minisorozatokra éppen úgy érvényes, csak ebben az esetben az epizódok veszik át az évadok szerepét. A Netflix mindezt megfejeli a remek kezelőfelületével, ahol a főoldal azonnal a legaktuálisabb termékeket nyomja a néző orrába egy hatásvadász poszter vagy logó formájában, amire sokszor rákattintani is esztétikai élmény. Szóval egyelőre ott tartunk, hogy a járványhelyzet miatt akaratunk ellenére is vágyunk egy sorozat közösségi jellegére, a Netflix pedig ügyesen elérte, hogy egy stílusos poszter láttán a kissé talán száraz téma mellett is esélyt adjunk a The Queen's Gambit-nek.

Legnagyobb meglepetésünkre a film nem valami magasztos, filozófiai értekezéssel kezdődik a sakkról, és nem is azt meséli el, hogy talált rá a főszereplő a nagyapja eltitkolt sakk-készletére a padláson. Helyette egy szétszórt, minden jel szerint az összeomlás szélén egyensúlyozó fiatal nőt látunk. Alkohol, gyógyszerek, kapkodás. Dátum és helyszín. Párizs, 1967. A hidegháború. De miért pont Párizs? A főszereplő nem tűnik franciának. Figyeljük, ahogy végigfut egy szálloda folyosóin. Tehát ő is csak vendég. Belép egy terembe, tömve riporterekkel, majd szinte egyedüli nőként helyet foglal egy seregnyi középkorú férfi töprengő pillantásai előtt, s egy sakktábla fölött kezet fog valakivel, aki minden jel szerint az ellenfele. Ellenfelek. Párizsi hotel. Kik számára lenne megfelelő találkozási hely Párizs a hidegháborúban? Csak nem egy amerikai és egy orosz? Már az első jelenetsor felvezet egy globális (hidegháború), egy ideológiai (egyedüli nő) és egy személyes (függőség) konfliktust, majd innen azonnal egy kislányra váltunk, aki tanácstalanul áll egy baleset helyszínén. Sakkról egyelőre szó sem esett.

Az első epizód hátralevő 50 percében nyilvánvalóvá válik, hogy Beth Harmon története sokkal több, mint aminek a leírás alapján tűnt. Az igazi ereje szerintem abban rejlik, amiben a 2014-es Whiplash-é is. Éppen úgy, ahogy abban a filmben a dobolás csupán szokatlan körítés ahhoz, hogy az írók körbejárhassák a megszállottság és a motiváció kétélűségének jelenségét, a The Queen's Gambit is sokkal inkább szól a túlerővel szembeni törtetésről, valamint a saját bizalmatlanságunk szülte gátlásoktól. A sakk csupán a közvetítő, ami mind operatőri, mind dinamikai szempontból kreatív „akciót” tesz lehetővé. Elvégre maguk az összecsapások, a konfliktusok is intellektuális jellegűvé válnak, mivel pedig a laikus nézőnek jó eséllyel semmit nem mondanak a játszma intrikái, a figyelem a szereplők testbeszédére, játékon keresztül megnyilvánuló jellemhibáira vagy erősségeire terelődik. De mindez miért annyira izgalmas?

Azért, mert a pólyában igazából az „őrült géniusz” figurája bújik, ami a legszórakoztatóbb archetípusok egyike, és fájdalmasan ritkán tűnik fel a nyugati médiában. Aki esetleg animézik, az biztos ismeri a Death Note-ot vagy a Code Geass-t, melyek pont a főszereplők fordulatos stratégiái, látszólag lebonthatatlan intellektuális blokádjai miatt annyira szórakoztatóak. Beth Harmon pontosan ugyanez a karakter, és nemcsak a sakktábla mezején, hanem az életben is, hiszen mind a neme, mind a nemzetisége korabeli kerítéseit elegánsan ugorja át, amit hatalmas öröm egy olyan korban nézni, amikor az egész társadalmunk már-már legyőzhetetlennek tűnő ellenségekkel viaskodik, legyen az vírus, normalizált elnyomás vagy akár generációs szorongás. A The Queen's Gambit főhőse és főgonosza ugyanaz a személy, ezt pedig kifogástalanul testesíti meg Anya Taylor-Joy és a fiatalabb énjét játszó Isla Johnston. Utóbbi szerintem messze nem kap elég elismerést, pedig ő hinti el azokat a morzsákat, melyek miatt Beth később elfelejt különbséget tenni a vállán ülő angyal és ördög között.

A sorozat másik nagy erénye az egyszerűsége. Ezt több kritikus negatívumként emelte ki, bizonyos jelenetek „nyálasságára” hivatkozva, ám ezzel nem tudok egyetérteni. Szerintem Beth életútja épp attól lesz különleges, hogy soha nem hagyatkozik bonyolult képekre vagy asszociációkra, helyette a felszínt csiholja a lehető legfényesebbre. Az érzelmek egysíkúak, viszont közvetlenségükben megindítóak, a dráma pedig inkább stilizált, mintsem letaglózó, de éppen ezért nem lóg ki az egyébként pörgős cselekmény ritmusából. A The Queen's Gambit úgy tudja egy színmű intenzitását hozni, hogy mellette a mozifilmeket idéző szórakoztatási faktorából sem veszít. A sorozat útja pedig félelmetesen hasonlít saját főszereplője útjára. Beth-hez hasonlóan a sorozat is a reménytelenségből indult, majd a fő visszatartó vonását (női nem / a sakk mint téma) meghazudtolva bemutatta, hogy a tehetségnek mindig van hely a világban, mert túlmutat az egyéni vagy társadalmi szintű berögződéseinken.

Kétségtelenül egy remek szériáról van szó, ám kérdéses, hogy mennyire lett volna sikeres, ha például két éve jelenik meg. Mindenképpen segített, hogy a bezártság miatt az emberek olyan szórakozásra vágynak, ami kellően visszafogott ahhoz, hogy ne hangsúlyozódjon ki, miről maradnak le a mozik távollétében, ám mellette bizonyos értelemben ki is ragadja őket az összefolyó hétköznapokból. A The Queen's Gambit pedig ezt olyan jól tette, hogy rövidesen szájhagyomány útján kezdett terjedni, és heteken át erősítette a Netflix toplistáját. Az sem elhanyagolható, hogy a sorozat további kulturális tevékenységre ösztönözte a megkövesedett nézőit, elvégre felélénkített vitákat feminizmusról, nemzeti identitásról, lelki sérelmekről, emellett megugrasztotta az érdeklődést egy egész sportág és egy irodalmi mű felé is, ami pedig további összehasonlításoknak és elemzéseknek adott támpontot.

Ha egy tanulságot fontos minden alkotó szellemű egyénnek levonni ebből az esetből, az az, hogy nem létezik eladhatatlan koncepció. Még egy sakkdrámát is népszerűvé, sőt popkulturális jelenséggé lehet kovácsolni, ha megfelelő helyzetben éri az embereket. A művészet dolga, hogy felhívja a figyelmünket az élet összetettségére, és a The Queen's Gambit épp jókor érkezett, hogy legalább ideiglenesen felserkentse az embereket egy megfagyott világban.