Vadászünnep – karácsonyig tartó utazás a vadászterületen

November, december, advent, karácsony. Ajándékok, fenyőfadilemma, karácsonyi vásár, díszkivilágításban úszó utcák.  Rohanás majd lelassulás, mézeskalács, kopottra hallgatott és énekelt karácsonyi dalok. Idén megspékelve járványügyi óvintézkedésekkel, „mindent megváltó lockdown-nal”. Ezerféleképpen leírt és elmondott gondolatok.

Kedves, mélyen tisztelt olvasóm!

Szeretnélek ebből a zsongásból, rohanásból, csupa rossz hírrel telekiabált világból kiragadni, és megosztani veled gondolataim. Gyere, lépjünk ki a határba, a vadászterületre, a falun, városon kívüli természetbe! Nézzünk körül, mi történik ilyenkor elsősorban a vaddal, s másodsorban az általad lehet, hogy „hidegvérű gyilkosnak” tartott vadásszal! Lélekben megszüntetjük az összes járványügyi óvintézkedést, így megmutatom majd neked az autentikus vadászünnepet, melybe nem csupán a karácsony tartozik. Lesz szó vadgondozásról, régi szokásokról, ünnepnapokról, és bizony, ebben az írásban megszólaltatjuk a puskát is. Ne ijedj meg, mindennek megvan az oka, ez is hozzátartozik a november elejétől karácsonyig tartó utazásunkhoz. Ajánlom, öltözz melegen, és csendesedj el, mivel a hangoskodást, rohanást sem a vad, sem én, sem a magát szakavatottnak tartó vadászember nem szereti.

A magamfajta, vadgazdálkodással elemi szinten foglalkozó vadász számára a karácsonyi készülődés már november elején megkezdődik: a Mindenszentekhez kitisztított és feltöltött vadetetőket legalább tíznaponta egyszer ellenőrizni kell. Terepjáróba ülünk apámmal – aki a helyi vadászgazda tisztét tölti be –, és nyakunkba vesszük a határt. A terület nagy, harminc kilométert kellene autóznunk, hogy a harminchárom etetőhely mindegyikét meglátogassuk. Mi viszont csak a leglátogatottabbakat vesszük górcső alá. Ha az etetők javarészében fogytán a takarmány, apám körbetelefonálja a vadásztársaság aktívabb tagjait, a legközelebbi hétvégére etetőbrigádot elrendelve.  

Vasárnap reggeli gyülekező a megboldogult JRD telephelyén, körülbelül tíz ember, három-négy terepjáróval. A magtárban raktározzuk a takarmányt, elsősorban a szemes kukoricát, melyből fél zsákkal szállítunk ki egy-egy etetőbe. Zörög a kanna, ahogy a rakásból újabb és újabb adagot merítünk a zsákba. Közben a raktárajtó előtt számolják és kötözik a zsákokat, apám sorolja a dűlőket és az ott található etetőket. Hozzánk is jut zsák, szám szerint hat darab, közben szétosztottuk a sót is, vigyen mindenki, hordja szét a határban. Mielőtt meghökkennél, kedves olvasóm, nem sós kukoricával etetünk, hanem a kukorica elsősorban fácánoknak jár, az ún. nyalósó pedig a nyulaknak és az őzeknek, hogy segítsük őket az ásványianyag-szükségletük bebiztosításában, ezáltal a terület vadállománya – hazánk minden állampolgárának természeti öröksége, melyet a vadászok hasznosítanak – egészséges legyen.

Gyors eligazítás és takarmányvételezés után irány a határ. A terepjáró fickándozva csúszkál a sárban, néha elkél az összkerékmeghajtás. Az első, általam gondozott etetőhöz érkezve apám a vállamra adja a zsákot, ezután izzadva ballagok az etetőm felé. Az általam gondozott etető üres, a nyomokból ítélve fácánok látogatják rendszeresen az etetőhelyet. Sejtésem beigazolódik: még kettőt lépek az etető felé, lábam alatt ág roppan. A zajra a gazból először három fácántyúk, majd a végén egy hangosan méltatlankodó fácánkakas röppen fel, akaratlanul is mosolyt csalva az arcomra, hiszen így nem hiábavaló a fáradozásom. Kikötöm, majd lendítem a zsákot, surran a kukorica, ahogy beterítem az etető alá. A zsákot összehajtom, a madzagot zsebre vágom, majd az előbb látottakon elmélkedve kisétálok az autóhoz, majd sorra vesszük a további dűlőket. Közben figyeljük a vadat, számolgatjuk az őzeket, fácánokat, számba vesszük a vetéseket, tarlókat, ugaroltatott parcellákat. Ezeknek az információknak a későbbiekben, amint majd azt meglátod, óriási súlya lesz.

Bizony, kedves olvasóm, írásomban elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor szót kell ejtenünk a vad haláláról is. A vad gondozása és állományszabályozása szigorú jogszabályok által irányított tevékenység. Vadászterületünk, ahol vadásztársaságom vadgazdálkodást folytat, a vadásztörvény alapján ún. apróvadas vadgazdálkodási tájegységbe van sorolva. Ezekben a tájegységekben a törvény alapján meghatározott fővad az apróvad (nyúl, fogoly, fácán) és az európai őz, amelyet az éves vadgazdálkodási terv alapján hasznosítanunk kell a jogszabályokban előírt módon és időben. A törvény azt is megszabja, hogy az apróvadat, melyből a nyúl és a fácán él a területünkön, csak ún. társas vadászaton lehet vadászni.

Mivel a vadásztörvény végrehajtó rendelete alapján a mezei nyulat november 1-től december 31-ig, a fácánt pedig szintén november elejétől január 15-ig lehet vadászni, ezért a társas vadászatok javarésze karácsony környékére esik (köszönhetően a klímaváltozásnak – a vadászathoz hideg idő kell). Az ilyenkor a megfelelő élőhely és vadállomány-ismeret alapján megrendezett nyúl- és fácánvadászatok a vadásztársaság életében piros betűs ünnepnapnak számítanak, céljuk az egész éven át tartó munka gyümölcseinek learatása. Ne gondold, kedves olvasóm, hogy mi csak úgy gondolomformán kimegyünk, aztán ami mozdul, arra lövünk! A társas vadászatok tervét még augusztus végén le kellett adni a járási hivatal illetékes főosztályán. Ezt a tényt jól jegyezd meg, később visszatérünk rá.

Decemberi szombat reggel. Kis köd, kis dér, a hőmérő higanyszála pár fokkal a nulla alatt leledzik. Az ünnepnaphoz illően ki-ki a szebbik vadászgúnyáját veszi fel, rétegesen öltözködve. A hátizsákba tea, a két héttel ezelőtti disznótorból származó kolbász, kenyér, alma, keksz kerül. A biztonság kedvéért egy-egy doboz patron is, de a sörétespatronok java már az ezek hordozására szolgáló vadászmellényekben van előkészítve. Végezetül a kabátra a modernkor biztonsági előírásainak vívmánya, a narancssárga mellény kerül. Negyed nyolc után indulunk a vadászlakhoz, a gyülekezőre. A jelenléti íven az adatok ellenőrzése folyik, amelyet minden jelenlévőnek alá kell írni. Kalapemelések, a vadászat összes résztvevőjével való kézfogások, üdvözlések sora, a kutyák közben izgatottságukban szűkölnek. Megfelelő vizsgával rendelkező, meghatározott számú vadászeb nélkül a vadászatot nem lehetne megtartani, a kutyák minimális számát a vadásztörvény határozza meg.

Nyolc órakor apám a vadásztársaság elnökével együtt kilép a vadászlak elé, majd miután a vadászok a hajtókkal együtt felsorakoztak a vadászlakkal szemben, leveszi a kalapját. Egyszerre lendül a harminc kéz, a vadászatra felsorakozott résztvevők a csípős idő ellenére hajadonfőtt hallgatják az eligazítást. A vadászgazda, mint a vadászat vezetője szót ejt a biztonságos fegyverhasználatról, az alkoholfogyasztás tilalmáról, amely a vadászat összes résztvevőjére vonatkozik, a nap folyamán vadászható vadfajokról, valamint az idősebb vadászok és a vendégek közül kijelöli az ún. leállókat. A magyarul folyó eligazítást a szlovák vadászköszöntés, a Lovu zdar! zárja. Ezután mindenki szedi a cókmókját, és felszállunk a traktor vontatta buszvlecskába. Buszvlecska?! Kérdezheted meglepődve. Bizony, nálunk nem gyalog járjuk a határt, hanem az egyes hajtások közti időt megspórolva, ezen a tömegközlekedési eszközön szállítjuk a vadászat részvevőit. Az idősebb vadászok még utaztak olyan Škoda 706 RTO autóbuszokon, amely ezeket a Jelcz PO-1E márkájú, lengyel csodákat vontatták férőhely-kiegészítésként a reggeli járatokon, valamikor a hetvenes évek végén. Harminc-negyven ember a vadászkutyákkal együtt kényelmesen elfér egy ilyen járműben.

Az első hajtás helyszínén leszáll a társaság javarésze, majd a traktorista előre megbeszélt helyre szállítja a leállókat, általuk lezárva a hajtott dűlőrészt. Miközben a hajtóvonal felsorakozik, apámnak csörög a telefonja. Kétperces, szlovákul lefolytatott beszélgetés után bejelenti, hogy jönnek a rendőrök. Emlékszel, járási hivatal, augusztus végi dátum. A járási hivatal minden vadásztársaság társas vadászati tervét továbbítja a rendőrségnek, ami alapján az esetek 99,9%-ban ellenőrző járőrt küldenek a vadászatra, akik elsősorban az alkoholfogyasztás tilalmát ellenőrzik.

Az első kör lezajlása után a gyülekezőhelyen öt fácánkakast és két rókát fektetünk a földre, miközben százféle írott és íratlan regulát kell betartani. A kollégák szélesen kerülve állják körbe az elejtett vadat, nehogy valaki rájuk süsse a bélyeget: átlépte a vadat! „A vad halála ünnep és gyász. Add meg az elejtett vadnak járó tiszteletet, ismerd meg és ápold a vadászat nemes kulturális hagyományait.” – tartja a vadászhagyomány. Az elejtett vadnak halálában is a legmagasabb tisztelet jár, ezért égbekiáltó vétek az átlépése. Csupa vadászhagyomány, mely apáról fiúra száll, s amely hagyományok – elsősorban a vad iránti magasfokú tisztelet és gondoskodás – miatt nem lehet bennünket közönséges gyilkosoknak nevezni.

Közben megérkeztek a rend éber őrei is, elkérik a névsort, majd egyikük hangosan felolvas öt nevet a névsorból, négy vadászét és egy hajtóét. A szólított vadászok fegyverükkel együtt a rendőrautóhoz járulnak, ellenőrzésre kerülnek az irataik, valamint a fegyverük sorozatszáma, ezután a hajtóval együtt megszondáztatják őket. Kedves olvasóm, ha kárörvendően mosolyogsz, hogy nocsak a részeges vadászok… Szeretném a mosolyt az arcodra fagyasztani. A részeges vadász egy hatalmas sztereotípia, manapság ilyet nem engedhetünk meg magunknak. Elmúlt az a világ, mikor reggelente a vadászházban gyűszűnyi célzóvizet osztottak, vagy a vadászat közben elfogyott öt liter bor. Jelenleg, aki a fegyverrel való manipuláció közbeni alkoholfogyasztás tilalma ellen vét, és pl. vadászaton vagy vadászatról hazafele tetten érik, szigorú büntetésre, akár életfogytig tartó fegyvertartásiengedély-bevonásra ítélhetik. Akinek a szívügye a vadászat, az hivatásának, hobbijának ilyen megbéklyózását nem meri megkockáztatni. A rendőrség szigorúan ellenőrzi a társas vadászaton ennek betartását, általában szúrópróbaszerű ellenőrzéssel, de hallottam olyan esetről is, amikor névsor szerint mindenkit ellenőriztek.

A vadászat tovább folytatódik, repülnek a fácánok, tyúk is, kakas is szép számmal. A vadászaton csak fácánkakasra és a ragadozókra vadászunk, úgymint rókára, nyestre, nyusztra, szajkóra, szarkára, varjúra, melyek egytől-egyig a fácán nagy pusztítói. Fácántyúkot nem lövünk, mivel egyrészt a helyes ivararányt (1:3-5 a tyúkok javára) be kell biztosítani, másrészt ez rendeletileg tiltva van. Mivel hipotetikusan a fácáncsibék 1:1 arányban kelnek ki, így az ivararány minden évben romlik. Ha nem vadásznánk, nem tartanánk karban az ún. törzsállományt, tavasszal a helytelen ivararány miatt fácánkakasok levernék a tyúkokat a fészekről, így a szaporulat javarésze ki sem bújna a tojásból. Persze mindemellett gyéríteni kell a ragadozóállományt (minden állatnak megvan a helye a környezetben, de meg kell védeni a vadgazdálkodás tárgyát, az apróvadat), nyáron itatni kell, a hideg időszakban pedig kiegészítő etetést végezni, amely az agyonvegyszerezett mezei vadászterületeken a vad egészségi állapotának javítását is szolgálja.

A vadászat öt kör (annak ellenére körnek nevezzük, hogy vonalhajtásban vadászunk) után, délután három magasságában befejeződik. A vadászok, hajtók egyaránt elfáradtak az egész napos gyúrásban. Mert nem sétatéren vadásztunk ám, hanem nádasban, gazosban, elhagyott szőlőben, amiből a vadat felzavarni csak megfeszített munkával lehetséges. A kutyák is elfáradtak, már nem rohangásznak szűkölve fel-alá. A vadászlak előtt végződik a vadászat, a terítékkel, a vad ravatalával. A terítékkészítésnek megvannak a maga szabályai: a vadat a jobb oldalára kell fektetni, minden tizedik vadat fél sorral feljebb, előre a szőrmés ragadozók, majd a tollas ragadozók kerülnek, ezután következnek a nyulak (ha vadászva volt), majd a fácánok sorai. A teríték határát fenyőágakkal kerítik körbe, a teríték területére csak a nyitott oldalán szabad belépni, máshol átlépni a legnagyobb fokú tiszteletlenség. A teríték négy sarkán tűz lobog, tiszteletet adva ezzel a vadnak.  

A teríték elkészítése után a vadászok felsorakoznak, a vadászgazda tisztje a vadat szétosztani. Először a vendégvadászok, majd a hazaiak levett kalappal járulnak a terítékhez, főhajtással tisztelegnek előtte, majd felvesznek egy-egy fácánt. A közös munka gyümölcse egyenlően van elosztva egymás között, ilyenkor nincs olyan, hogy én fácánom, te fácánod, csak a mi fácánjaink vannak. A ragadozókat viszont az elejtő viszi, sőt a rókavért köteles az elejtő a vadásztársaság részére, megfelelő alkoholos ital formájában megtéríteni, amely vidékenként eltérően van meghatározva. A vadászat befejezettnek nyilvánítása, valamint a Lovu zdar! elhangzása  után a társaság szétszéled, ki-ki hazaviszi fegyverét, hogy aztán nyugodtan átadhassa magát az estebéd (általában őzpörkölt) utáni borkóstolgatással – s ha elég jó a hangulat –, nótázással egybekötött anekdotázásnak. Idősebb vadászaink vadásztörténeteinek, továbbá a nap eseményeinek átbeszélése a duruzsoló kályha mellett: ez az utolsó kör, amelyre a vadászat összes résztvevője hivatalos, méltóan lezárva a szép vadásznapot, a vadászünnepet.

Ilyen és ehhez hasonló ünnepnapokkal telik a karácsonyra való készülődés, és hosszúra nyúlt eszmefuttatásom során elérkeztünk december 24-hez. Mitől más egy nagybetűs Vadászkarácsony? A cikk megírása előtt átlapoztam vadászkönyvtáram, klasszikus magyar vadászírók könyveit böngésztem, kezdve gróf Széchenyi Zsigmond Ahogy elkezdődött… és Ünnepnapok c. köteteivel, folytatva az első magyar vadászíró, Bársony István műveivel, végiglapoztam Avarffy Elek, Csathó Kálmán, gr. Erdődi Pálffy Pál, Jurán Vidor, Maderspach Viktor, Nemeskéri-Kiss Sándor műveit, sok helyen utalást találva a vadász és a karácsony viszonyára. A legszebbet viszont a liptószentiváni dr. Szent-Ivány Géza eredetileg 1942-ben napvilágot látott, Egy vadászéleten át c. művében találtam, álljon itt – múltat a jelennel összekötő kapocsként – az alábbi idézet:

„Én édesapámtól tanultam a vadat szeretni, azzal megfelelően bánni, és ő belémoltotta kisgyermekkoromtól kezdve, amíg csak vele lehettem, a nemes vadászmesterség követelményeit. (…) Elég lesz talán egy képet bemutatnom, amely minden karácsonyestet megelőző napon megújult; e napok boldog gyermekkorom soha el nem múló kedves emlékei közé tartoznak.

Ezen a napon már reggel hétkor két szán állt falusi kúriánk belső udvarán, s az egyikbe mi szálltunk fel édesapámmal, a kocsis mellé meg édesapám adjutánsa, illetőleg belső vadászlegénye, a másik szánon meg karácsonyi eleségpótléka, mondhatnám szeretetadománya kedves vadjainak, zsákokban és kötegekben, azután két kutyabocsátó az összes felszíjazott kutyákkal foglaltak helyet. (…)

Így felszerelve végigjártuk a mezei vadetető helyeket. Ahol valami hiány vagy igazítanivaló volt, azt rendbe hoztuk; a foglyoknak szemes eledelt szórtunk le, a nyulaknak lóherekötegeket akasztgattunk ki, és gyönyörködtünk, mint veszik fel a friss eledelt a nagy hóban az etetőkhöz siető foglyok és nyulak.

Mikor a mezővel végeztünk, az erdőre került a sor, közben tarisznyából ebédeltünk, s az embereink is megkapták a maguk porcióját.”

Elmondhatom, hogy számomra az Ádám-Éva-napi, délelőtti vadetető körút a legszebb évszázados vadászhagyomány, amely vadásznemzedékről vadásznemzedékre száll. Amikor aznap először a vadat ajándékozzuk meg egy kis eleséggel, és csak utána egymást, úgy gondolom, ezzel sárba tiporjuk a vadászokról alkotott összes negatív sztereotípiát. Vannak vidékek, ahol ilyenkor odakint az erdőn, az etetőhely közelében fiatal fenyőfát díszítenek az erdészek meg a vadászok, viszont a fák ágait csupa, a vad számára ehető nyalánksággal aggatják tele: almával, sárgarépával, a fa alá maréknyi magot szórnak a madaraknak. Ilyenkor már csend honol a vadászterületen, nem zúg a traktor, a motorfűrész, és mi, vadászok is letesszük a puskát. Becsületes vadászember ilyenkor puska nélkül járja a területet, két-három napig pihennek a fegyverek. Azért írom a két napot, mivel vannak vidékek, ahol december 26-i, István-napi disznóhajtásnak nagy hagyományai vannak.

Miután a vadat elláttuk, jöhet a mákos guba, utána készülődés az esti istentiszteletre. Egész évben, vasárnap délelőttjeim javarészét odakint töltöttem a területen, gyakran az első, második meg a harmadik harangozást is a határból vagy tanulás közben, a könyvek fölött gubbasztva hallgattam. Az idő szorított, délután a vasútállomásra kellett rohanni, vagy találtam ezerféle kibúvót, miért nem hallgattam a hívó szóra. Most megállok, nincs rohanás, s amikor a templomban, egy mély sóhajtás után az emberekből kiszakad a 315. dicséretnek, a Krisztus Urunknak áldott születésén… kezdetű éneknek első sorai, ott érkezik el az igazi megnyugvás. A családdal elköltött vacsora, az a meghitt együttlét, a fa alatt lapuló vadászkönyv, meleg, lesre való holmi már csak megkoronázza a karácsonyi hangulatot.

Kedves olvasóm, utunk végéhez értünk. El kell hogy mondjam, vadászünnepünket, a fácánvadászatot először a járványügyi intézkedések szorongatták, majd a múlt héten a helyzet miatt, az elkövetkezendő rövid időszakra betiltották, viszont a lesvadászat még mindig a miénk maradt, azt nem veszik el tőlünk. A lesen ülve el lehet csendesedni és lélekben készülni az ünnepre, mivel a templomból is kitiltottak bennünket. Hadd búcsúzzam a legnagyobb magyar vadászírónak tartott gróf Széchenyi Zsigmond soraival:

„Mert a Csend az ember legjobb barátja. Határtalan az a segítség, amit számunkra tartogat. Hiszen gondolkozni is csak akkor tudunk igazán, ha szembenézünk a Csend komoly, békességes tekintetével.

Hanem a Csend társaságában ismét önmagunkra találunk. Csend kell ahhoz, hogy megérezzük a mindenséget, az örökkévalóság szavát. A Csend az örökkévalóság alkotórésze. A világ elmúlik, de a Csend megmarad, azért érezzük azt, hogy mérhetetlen erő és el nem érhető bölcsesség rejlik a Csendben.

A Csendben sosem csalatkozhatunk. Mindig az igazság hangján szól hozzánk. De ő sem tűr tőlünk hazug szót. A Csendet nem lehet becsapni. Sokadalom, lárma kell ahhoz, hogy a hazugság prosperálhasson, a Csend megfojtja a hazugságot.

Azért jön ránk ez a felséges nyugalom a vadonság magányában, mert a Csend – az Isten hangja.”

Kedves olvasóm, arra kérlek, hogy ha karácsonykor kimész a határba, járj csendesen a természetben, lépdelj halkan az erdőben és a folyóparton, ne zavard az ott lakókat. Hidd el, meghálálják majd neked.