202010.06
2

Erdészdilemmák a koronavírus-járvány idején

Egyre inkább úgy érzem, hogy az oktatás minősége romlik, s közben megérik bennem a kérdés: szolgálhatom-e majd olyan minőségű tudással a cseh- és szlovák erdészetet és erdőket…, ahogy elődeink tették, vagy a következő években csupán „online erdőmérnököket” faragnak belőlünk?

Amikor a brünni főiskolán egy-egy komolyabb feladatot, vizsgát sikeresen magam mögött tudhattam, a szintén erdészetet tanuló Honza barátomnak heccből csak ennyit szoktam írni a Messengeren: Sloužím čs. lesnictví a lidové vadášnosti!”
Tisztelt olvasó, az idézetet olvasva joggal állíthatod fel magadban a diagnózist a szerző személyiségéről: a szerzőben vagy hatalmas pusztítást végezhetett a COVID, vagy ennyire átmosták az agyát a morva fővárosban – pedig nem! Mire elolvasod a cikket, bőségesen kivesézem azt a cseh-magyar, erdészszlengben írt mondatot. Ebben a cikkben egy velős összefoglalót találsz arról, hogy mi nyomja egy „átlag szlovákiai magyar erdőmérnök-hallgató” szívét a járványügyi vészhelyzet idején. Ajánlom, helyezd magad kényelembe, tölts ki egy pohár bort (rajnai rizlinget vagy peszeki leánykát), és úgy láss neki az olvasásnak.

Látkép_INTRO

Látkép a brünni kőfejtőből, NPR Hády, 2019
Sánta Norbert vagyok, sokaknak SántaNorbi. A DH-s meg a Gombaszögre járó arcok, csak a gombaszögi sztaffos fedőnevemen, Norbertóként ismernek, ahol a Műszaki és Vonatbrigádot erősítem „álsztahanovistaként”. Viszont ennek az írásnak a témája most nem Szög, mivel az évente egy hetet meg egypár napot tesz ki az életemből, én most a maradék háromszázötvenöt napról szeretnék írni. A nagyra becsült pszichológus, mentálhigiénés olvasó és mindenki, aki valamilyen lélekhez kötődő szakkal foglalkozik, kérem, kapaszkodjon meg: ebből a háromszázötvenöt napból háromszázötvenötön erdészettel és vadászattal foglalkozom. Igen, még hétvégén is. Igen, még karácsonykor meg húsvétkor is, igaz, karácsonykor az ünnep szentségére való tekintettel még véletlenül se nyúlok a vadászpuskámhoz, ilyenkor a vadászat részéről a vadvédelem, vadgondozás játsza a legfőbb szerepet (nyugi, vér ebben a cikkben nem fog folyni). Így tudnám jellemezni azt a helyzetet, amikor az ember tanult szakmája, önmaga számára egyszerre hivatás, életforma és hobbi. Sokan tették már fel a kérdést, ha a sulival kapcsolatban kérdeztek: „Szereted?”, válaszul pedig csak ennyit tudok elmondani: ezt az életformát csak úgy lehet űzni, hogyha az ember szívvel-lélekkel csinálja egész évben, hiszen a hivatása!
Az erdészet eléggé konzervatív szakma, így annak ellenére, hogy bolognai rendszer van nálunk is, csak annyit tudok mondani, hogy negyedikes vagyok, nálunk még a tanárok a régi szerint veszik. Viszont nálunk is három év után bakalár – „okleveles erdész” lesz a hallgató, majd pedig még két év után erdőmérnök. Hol van ez a nálunk? Brünnben, a Mendel Egyetem Erdészeti és Faipari Karán, a cseh-szlovák szakmai körökben csak „brnenská škola”-ként emlegetett intézményben, a megboldogult Csehszlovákia erdészeti főiskolai képzésének bölcsőjében. 1919-ben pont itt alapították a valamikori republika első erdészeti főiskoláját (később Prágában, valamint Zólyomban alapítottak még ilyen egyetemeket), amely mind a mai napig megőrizte hírnevét. Szlovák szakmai körökben mai napig az idősebb, tapasztaltabb, szélesebb látókörű generáció csak kellemesen meglepődve helyesel, ha a „Hányadikat járod Zólyomban?”  kérdésre helyesbítek, hogy Brünnbe járok. Itt nem arról van szó, hogy „Zólyom”, a TUZVO valamivel gyengébb főiskola lenne, de én legalábbis azért mentem külföldre, hogy világot lássak, s a külföldön megtanult bővebb, szélesebb látókörre nevelő szaktudást később szülőföldemen kamatoztathassam. Sőt, a pályaválasztásom előtt megismert szakmabeli ismerőseim is arra buzdítottak, hogy ha megvan a lehetőségem, válasszam a messzebb eső – de mégis számomra utazási időben közelebbi főiskolát (Párkány-Brünn csak három óra, míg Zólyom átszállásokkal öt és fél). Tanácsukat megfogadtam, s egyszer sem bántam meg!

SLP

Azon kevés alkalmak egyike, amikor kirándulni voltam az egyetemi erdőgazdaság (Školní lesní podnik Masarykův les Křtiny) területén, Bílovice nad Svitavou, 2019
A brünni főiskola kemény hely, a gimi után, elsősként a hetven újonc erdész közt egyedüli magyarként olyan mély vízbe kerültem, ahonnan három év után csak huszonnégyen lábaltunk ki. Olyan barátokra és kollégákra leltem közben, akik sosem bántottak azért, hogy magyar vagyok, ott segítettek, ahol tudtak, összetartóan működhettünk együtt. Az egyetemen sosem ért hátrányos megkülönböztetés, hogy magyar vagyok, persze eleinte le kellett nyelni, hogy a csehek és morvák a „magyar” szót, akarva-akaratlanul a hülye szinonimájaként használják – de mikor megértették a helyzetet, nem győztek bocsánatot kérni, de például vizsgán többször származott belőle előnyöm, hátrányom sosem. Elmondhatom, hogy azon szerencsés magyarok közé tartozhatok, akik a lehető leggyorsabban megtanultak csehül, egyrészt köszönhetően a tananyagnak (pl. a cseh vadászati szaknyelv, a „myslivecká mluva” használatát törvény szabályozza, vizsgán kötelező a használata), másrészt a családias légkörnek köszönhetően. A nagyra becsült kolléga urakat nagyon is érdekelte a számukra kínaihoz hasonlító magyar nyelv, amelyből elsősorban a „vadász” és a „vadászat” szavak nyerték el tetszésüket. Ebből kerekedett az, hogy a vadászok szót csehesítették, így manapság az erdészeti főiskolán létezik „Vadáši” vadászkürtegyüttes, a cseh myslivost szó helyett az egymás közötti szlengben csak a „vadášnost”, a lovec/myslivec helyett a „vadáš”, vadászat, mint tevékenység helyett „vadášování” dívik a JAK koleszon. A fent említett „vadášnosthoz” kapcsolt „lidová - népi” jelző pedig a csehszlovák utódállamokban dívó vadásztársadalom összetételére utal: a vadásztársadalomban 1945 után a kommunisták által végrehajtott széleskörű, népiesítésnek nevezett, a vadászat lehetőségének széles társadalmi csoportok számára való biztosítása a mai napig rányomta a bélyegét a vadászat, vadgazdálkodás fejlődésére minden előnyös, és hátrányos hozadékával együtt.  
Apropó JAK, az egész egyetem és a hozzá csupán bő tízpercnyi sétára eső kollégium annyira félreeső helyen van a városban a VUT és a Masaryk Egyetem campusaitól, hogy míg amott „hemzsegnek a kafedikosok”, nálunk magyar diák mutatószámba megy csak. Ezúton megkövetem minden kafedikos ismerősömet, mivel rendkívül keveset jártam ki közéjük. Mindennek megvan az egyszerű oka: a főiskolai tantervből adódóan rengeteg időt töltünk a városon kívül, elég sokat a koleszon, szabad levegőhöz szokott erdészlelkünk meg hamar hazaszöktet hétvégére a városból, hogy aztán otthon járhassuk az erdőt, a vadászterületet akár puskával, vagy puska nélkül. Így Brünn tüzetes megismerésére az embernek kevés ideje maradt. Komolyan mondom, jobban ismerem a ŠLP-n, az egyetemi erdőgazdaság területén megbúvó városrészeket, valamint a többi kistelepülést, mint magát a belvárost, de hát mi erdészek már csak ilyenek vagyunk.
 A velős bevezető után épp ideje, hogy a lényegre térjek. Így a koronavírus-járvány „tombolásának” hetedik hónapjába érkezve, elmondhatom, hogy az első két és fél év volt a legszebb az egyetemen. Rengeteg újdonságot ismerve meg, összehaverkodva a csehekkel, kialakult egy sajátos kis klikk – kilenc cseh és egy magyar hallgató képében – amely lazán vette az összes, vizsgák képében útjába kerülő akadályt. Az iskola hírnevének megfelelően az erdészeti szakma jeles szaktekintélyei okítottak bennünket a százéves épület falai között, de nem csak ott: két és fél év alatt összesen negyvenkét napot töltöttünk terepen, Cseh- és Morvaország harmincnyolc települését bejárva Valtice-től Loučná nad Desnou-ig. Ültettünk erdőt (viszont nem „meztélláb”, mint Laboda, hanem bakancsban), kannáztunk sárral kevert vizet a patakmederben, valamint a vizenyős domboldalban lévő talajszondából, fényképezkedtünk a valticei Rendez-Vous-nál, döntöttünk fát, megnéztük a kilátást a Brünn fölé magasodó kőfejtőből (többször is), láttunk holdbéli tájhoz hasonlító, szúrágta, szárazságtól szenvedő lucfenyőerdőket, de olyanokat is, ahol a lucfenyő még gyönyörűen tenyészik. Minden erdőbe vezető utunk azt a célt szolgálta, hogy az elméletben megtanultakat a gyakorlatban is megtekinthessük, elsajátíthassuk a legújabb trendeket, mivel azokat iskolapadban, könyvekből elsajátítani nem lehet. Mint ahogy az összes többi szakmában, itt is az idősebb, tapasztaltabb generáció adja át a tudást a fiatalabbnak, hogy az átvehesse a szolgálatot. Hogy miért írom le ezt az alapvetően hétköznapinak tűnő dolgot?

betűzőszú0

Szakmai szemmel nézve, az út mellé lerakott lucfenyő-rönkök nem haszonlesésből, hanem kényszerből kerültek kitermelésre, a képen jól látszik a betűzőszú (Ips typographus) rágásnyoma
Mert az erdő nem kukoricatábla, hogy tavasszal elvetik, aztán ősszel learatják. Azokat az erdőket, amelyet te, kedves olvasóm ismersz, 200 év erdészgenerációinak tapasztalatgyűjtése, generációról generációra bővített, majd különleges gondoskodással átadott szaktudása alkotta olyanná, amilyenként manapság ismerjük. Az erdész azt az erdőt, amelyet, még ha pályakezdő, zöldfülű erdészként ültet is el – hacsak nem valami gyorsan növő ültetvényről van szó – vágásérett erdőként már nem láthatja, mivel azt az erdőt a déd-, ük- vagy szépunokájának ülteti, aki majd átlag 100-160 év után behajthatja belőle a hasznot szépen megérett minőségi faanyag képében. Addig három-négy vagy akár hat erdészgeneráció nevelgeti, alakítgatja, ritkítgatja-gyérítgeti, védi a kártevőktől, hogy aztán fafajtól és az adott erdőrész állapotától függően 20-30 éves ciklusban apránként kitermeljék a faanyagot, miközben az avarban már csírázik az új élet – a természetesen felújult erdő következő generációja. Az erdész vagy az erdészek munkáját irányító erdőmérnök tehát az erdőrész kivágása közötti ciklusban – egyrészt az erdő, másrészt a társadalom irányában – közhasznú szolgálatot végez. Munkánkkal nemcsak a hosszú évek során kigazdálkodott faanyagot biztosítjuk, hanem vizet, oxigént, kikapcsolódási lehetőséget mindenkinek, aki az erdőben keresi a lelki megnyugvását. Így szolgálják az erdészek az erdőt, az erdőmérnök-hallgatók pedig az erdészetet, azzal, hogy a tanáraik által átadott szaktudást a lehető legmélyebben elsajátítva átvegyék a stafétát az idősebbektől.
A klímaváltozás új, stabilabb, természetesebb erdők nevelésére kényszeríti az erdészeket. Kegyetlen ostorával végigcserdített például a csehországi erdőkön, a múlt században a hatalmas épület- és tűzifaigény kielégítésére ültetett lucfenyőerdők sokmillió apró betűzőszú és a szárazság károsítása miatt, egy csapásra szétesnek, így ha a maradék erdőt meg szeretnénk menteni, vágni kell, majd nagyon gyorsan, ahogyan a törvény megköveteli, újraültetni! Közben persze jönnek az önjelölt környezetvédők, akiknek nagyon gyakran írásuk, papírjuk s fogalmuk sincs a dolgok állásáról (tisztelet a kivételnek!), s megkötik az erdészek kezét, nagyon gyakran hazug állításokkal megvezetve a laikus közönséget. Ennek a kegyetlen harcnak a története talán egy külön posztot is megérne. A klímaváltozással szemben való ellenállásra is úgy neveltek bennünket, hogy a hároméves alapképzés végén erdészekként az erdőre ne csak éltető pénzforrásként, hanem komplex ökoszisztémaként tekintsünk, amellyel a józan paraszti ész és az évszázados tapasztalatok alapján hosszútávon fenntarthatóan kell gazdálkodni. Ezt kellett volna bizonyítanunk az ún. komplex terepgyakorlaton, minden terepgyakorlatok legfőbbjén, ahol számot adhattunk volna a tudásunkról, hogy mennyire látjuk széles látókörűen a dolgokat, ha egy erdőrészt minden szemszögből fel kell mérni.
Bizony, csak kellett volna, de idén tavasszal az idilli erdész-vadász körforgásomba belerongyolt a COVID, fenekestül felforgatva mindent körülöttem. Sosem gondoltam volna, hogy mikor február 26-án kiléptem a kolesz ajtaján, legközelebb június 17-én látom majd viszont a szobámat és a szobatársaimat. Végzős diákként a főiskola és a brünni erdőgazdaság égetően hiányoztak az államvizsgára való felkészülés idején, a lezárt határok elég sok fejfájást okoztak számomra: elszakítottak a terepgyakorlatok abszolválásának lehetőségétől, a komplex gyakorlatot eltörölték, Damoklész kardjaként lebegett a fejem felett az online államvizsga esélye, és még sorolhatnám. Persze minden rosszban van valami jó is: sikerült saját elvárásaimnak megfelelően megírnom a szakdolgozatomat, kényszermegoldásként itthon végeztem el a beadandóimhoz szükséges méréseket a bátorkeszi vadaskert, valamint a csenkepusztai erdő területén (örök hálám a szlovák állami erdők munkatársainak). A koronavírus által okozott megnövekedett látogatószám miatt figyelmeztető táblákat helyeztem ki azzal a céllal, hogy a COVID elől a vadászterületre menekülő falubeliek nehogy hazavigyék vagy simogassák a frissen született őzgidát, meg ne zavarják hangoskodásukkal a vadat. Szárazság is tombolt, így nem győztem vizet hordani a szomjazó vadállománynak, amit, ha Brünnben lettem volna, nem tehettem volna meg.

Víz_Bílovice

Erdei víztározó, egyetemi erdőgazdaság, Bílovice nad Svitavou
Végül a lidércnyomás nyár elejére feloldódott, az államvizsgát – a klasszikus módon, a zöld egyenruhát, vadászöltönyt öltve, a vizsgabizottságtól tisztes, kétméteres távolságban állva – önmagam, családom, valamint szakmabeli ismerőseim nagy megelégedésére sikeresen letehettem. Majd következett a szempillantás alatt elrohanó, munkában gazdag nyár, gombaszögi léptékben mérve, egy pillanatig tartó Szög LITE-tal, majd beköszöntött az ősz.
Őszintén szólva nem vagyok elragadtatva tőle, nagyon nem. Elkeserítő a téli szemeszterben kialakult helyzet. Szeptember 21-én kezdtünk, de már a kezdet is nehéz volt, hiszen az iskolabezárás vészmadara ott körözött már a fejünk felett, rányomva a bélyegét a kollégiumban és az erdészeti karon uralkodó közhangulatra. Feszülten figyeltük a ČT24 hírcsatorna FB-bejegyzéseit, amely a prágai, később a pilseni, pardubicei, ostravai egyetemek bezárásáról tudósított, egyetemi hírcsatornáink viszont hallgattak, tanáraink pedig mintha mi sem történt volna, szépen beharangozták az október közepén esedékes terepgyakorlatokat. Este, miután már a kafedikos verebek elcsiripelték a Masaryk Egyetem és a VUT távoktatásra való áttérését, páran viccből fogadásokat kötöttünk, hogy vajon „mikor esik el a MENDELU” is? Vihar előtti csend uralkodott a szobán, senkinek se volt kedve viccelődni, másnap ugyanúgy meghallgattuk az előadáson, hogy pánikra semmi ok, ne készüljünk távoktatásra… Aztán délután megjelent a ČT24-gyorshír az FB-n, hogy a kerületi közegészségügyi állomás a brünni főiskolák bezárását tervezi, majd láss csodát! Estére meg is érkezett a rendelet, mely szeptember 23. 0.00-tól a brünn-városi járás, valamint még két járás területén „határozatlan időre betiltja a hallgatók jelenlétét az oktatás offline formáján”. Elesett Brünn, a fejünket fogjuk, csak nézünk magunk elé, mint akiket fejbe vertek. Mi lesz a szaktantárgyakkal, a gyakorlati oktatással? Számunkra az online oktatás nehézkes, online csak az elmélet kerülhet átadásra, így kételyek között, a káoszt kihasználva – biztos, ami biztos alapon – szeptember 23-a délelőtt magam mögött hagytam a morva fővárost, az ürességtől kongó 273-as EC fedélzetén. Persze estére már felocsúdtak az oktatóink is, átnézték a rendeletet, és a következő hétre már be is tervezték a terepgyakorlatot, így iskolai bezárások ide vagy oda, fel kell járnom legalább hetente egy gyakorlat miatt. Később kiderült, hogy két napot töltünk legalább terepen, persze megtűzve egy nap online oktatással, ami viszonylag jó hír, bár a helyzet napról-napra változhat. Vészhelyzet van, senki sem tudja, mit hoz a holnap. Október közepén kezdődnének az egyes tantárgyakból az ún. fő terepgyakorlatok, oktatóink körülbelül a  fél országot szeretnék velünk bejárni. A helyzet napról napra változik, az idegeskedés elveszi az ember kedvét a tanulástól, a bizonytalanságtól egyre szétszórtabbak vagyunk. Rengeteg kérdés felvetődik bennünk: mi lesz, ha bezárják a kollégiumot, vagy valami őrült ötlet alapján pont akkor vonják karantén alá, amikor épp ott tartózkodunk, úgy, ahogy Turócszentmártonban tették? Meddig tart még ez az őrület, mikor térhetünk vissza a normális kerékvágásba?

Talajszonda_2018

Talajtani vizsgálat a terepgyakorlaton (addig, amíg a talajszonda újra meg nem telik vízzel), gödörben Štěpán, a csoporttársam, Jedovnice, 2018
Teljesen együtt tudok érezni azokkal az orvostanhallgatókkal, gyógyszerészekkel, s még sorolhatnám azokat a tanulmányi szakokat, amelyeken normális esetben nélkülözhetetlen lenne a szakmai gyakorlat, terepmunka, amelyeknek most keresztbe tett a koronavírustól való félelem miatti rendkívüli rendelkezések összessége. Egyre inkább úgy érzem, hogy az oktatás minősége romlik, s közben megérik bennem a kérdés: szolgálhatom-e majd olyan minőségű tudással a cseh- és szlovák erdészetet és erdőket (innen a čs. rövidítés), ahogy elődeink tették, vagy a következő években csupán „online erdőmérnököket” faragnak belőlünk?
Teljes szívemből bízok benne, hogy az utóbbi forgatókönyv nem fog megvalósulni, hiszen erdeink és a vadállományunk védelmében rengeteg a teendő, cseh kollégáimnak odafönt, számunkra pedig itthon, a szülőföldünkön. Engedd meg, kedves olvasóm, hogy eszmefuttatásomat befejezve, a hagyományos cseh-szlovák, erdész-vadász-köszöntéssel búcsúzzam tőled. Mivel ehhez hasonló velős magyar kifejezés a magyar szaknyelvben még nem vert gyökeret, amellyel megfelelően kifejezhetnénk a szakma iránti elhivatottságunkat, ezért kérlek, nézd el nekem „nyelvem botlását”:
Lesu a lovu ZDAR!

Szólj hozzá!

Your email address will not be published. Required fields are marked *