A ropogó levelek, gőzölgő tea és lustán szálló köd teremtette atmoszféra az évek során megszerettette velem az őszt, nem tudok hát nem olvadozó lélekkel viszonyulni valamihez, ami ennyire megtestesíti a kedvenc évszakom.
Bizakodunk, hogy minél hamarabb véget ér a járványhelyzet, addig is igyekszünk felelősségteljesen állni a szituációhoz és kihozni belőle a legtöbbet.
Cohen még mindig rá tudja venni az embereket, hogy kamera előtt felvállalják a valódi énjüket, csak rasszista, homofób rodeósok helyett ezúttal a vírustagadók, valamint a magukat politikai enciklopédiának gondoló extrémisták lépnek a mikrofon mögé.
Nem kérdéses, hogy sorsa sokak számára ösztönző lehet, de maga a tény, hogy a 20. század elején élt egy nő, aki talán még Dalínál is ismertebbé vált az összenőtt szemöldökével és az ezen átsugárzó nőiességével, az igazán elismerésre méltó.
Ez a film ugyanis korántsem pártatlan dokumentáció, hanem végtelenül dühös felkiáltás egy zsarnoki rendszer és az azt támogató, begyöpösödött társadalmi szféra ellen.
Bárminemű kisebbség is legyen, a többségi társadalomra rövid- vagy hosszútávon, de hat. A homogén gondolkodásból kiemeli, megmutatja neki: Látod? Van ilyen is.
Végső soron ezért érti meg a nagyközönség minden filmjét. Mert a matematika, statisztikák vagy a jogi zsargon mögött mindig ott dobog egy sérülékeny emberi szív, ami által a társadalmunk legbonyolultabb koncepcióit is egy pillanat alatt átérezhetjük.
Egyre inkább úgy érzem, hogy az oktatás minősége romlik, s közben megérik bennem a kérdés: szolgálhatom-e majd olyan minőségű tudással a cseh- és szlovák erdészetet és erdőket…, ahogy elődeink tették, vagy a következő években csupán „online erdőmérnököket” faragnak belőlünk?
