202010.16
0

Táposok, jaffások és a magyar kultúrfölény

Bárminemű kisebbség is legyen, a többségi társadalomra rövid- vagy hosszútávon, de hat. A homogén gondolkodásból kiemeli, megmutatja neki: Látod? Van ilyen is.

Mivel a politikai korrektség, a “píszíség” egyébként is kezd kimenni a divatból, hadd szóljak én is néhány szót. A magyar hírorgánumok nyelvezetét, a közéleti trendváltozásokat és egyes politikusok nyilvános magatartását szemlélve kedvet kaptam én is egyet úgy erősen “odamondani”. Csak kicsit másképpen. Szólnom kell most arról píszímentesen, amire az anyaországban a píszímentesek apellálnak. Azokról, akiknek a mellkasa és arca nagyobb, mint a szürkeállományuk. Méghozzá úgy nagyobb, hogy teljesen meg vannak bizonyosodva szürkeállományuk kielégítő méretéről. Minden külhoni magyar legalább egy magyarországi ismerőséről, igen, róla: a táposról avagy a jaffásról.
A néhai Gyüre Lajos (1931-2018) a Kassai Napló című hetilap történetéről készült monográfiájában említ egy, az 1920-as évek második felében folyó sajtóvitát, aminek két főszereplője az akkor már idős, korábban Tisza István-párti ifj. Szász Károly (1865-1950) politikus, drámaíró és a 30-as éveiben járó, stószi Fábry Zoltán (1897-1970) publicista, író volt. Igazi “kulturkampfnak” lehettek szemtanúi a Kassai Napló olvasói akkor, amikor a Monarchia közéleti berögződéseitől nem mentes Szásznak Fábry odavetett egy olyan kifejezést, hogy “ódaböfögő Magyarország”. A valóságirodalom igézetében élő Fábry közel sem volt kibékülve a Horthy-féle félfeudális berendezkedéssel, viszont az új kisebbségi értelmiség körében Fábry nem volt az egyedüli ezzel.

2

Ezt a kis intermezzót azért tartottam szükségesnek bemutatni, mert ez a magyar-magyar kultúrszakadék nem újkeletű, hanem a kisebbségi öntudat felszínre jutásával egy időben jelent meg.  És nem, a kisebbségi öntudat nem egy olyan valami, amire a “Kicsit szomorkás a hangulatom máma” strófát fogjuk dúdolni, vagy búslakodni azon, hogy bezzeg a magyar mindig a rövidebbet húzta. És nem, sem a csehek, sem a szlovákok nem mosták ki a fejünket! A “tápos” és a “jaffás” szó etimológiája őszintén, homályos előttem. Annyi bizonyos, hogy amíg a jaffás szót először nyugat-felvidéki ismerőseimtől, addig a tápost erdélyi barátaimtól hallottam először. Mégis a szavak eredete vagy kialakulása annyira nem lényeges, inkább azok megjelenése és alkalmazása a határon túli magyarok köznyelvében.
Félreértés ne essék: nem minden magyarországi tápos vagy jaffás! Ezt itt le kell szögezzük, hiszen kivétel erősíti a szabályt. Na, jó, de tényleg. Annyi biztos, hogy egy pejoratív kifejezésként használatos többségében olyan egyénekre, akik
  1. magyarországiak.
  2. okosabbnak vagy többnek hiszik magukat a határon túli magyarnál.
  3. automatikusan sajnálják a határon túli magyart a “sorsáért” vagy hajbókolnak neki, mintha egy hős lenne.
  4. azt gondolják, hogy műveltebbek a határon túli magyarnál, csak azért, mert magyarországiak.
  5. úgy papolnak a magyarságról, hogy halványlilagőzük sincs a kisebbségben lévő magyarok életviteléről, jogairól, törekvéseiről stb.
  6. azt gondolják, hogy a magyar nemzet felsőbbrendű minden tekintetben a szomszédos népektől (miközben egyetlen egyént sem ismernek az adott közösségből).
  7. úgy papolnak a szomszédos népek kultúrájáról, hogy nem is ismerik az adott kultúrát.

1

A kisebbségi öntudat igenis egy jó dolog tud lenni! Ahogyan a rimaszombati születésű Győry Dezső fogalmaz a (höhö, milyen véletlen) Kisebbségi öntudat című versében: “Félre a nyegle, hetyke gőggel, / Mely kiváltságokért agyarog, / Vagyunk mi itt legalább olyan / Hogyha nem különb magyarok!”. A tápos és jaffás szavak megjelenése arra enged következtetni, hogy a műveltség hiányát akarják kifejezni. Azt a hiányt, amit egyesek “magyar kultúrfölénnyel” palástolnak és sminkelnek ki! Most lehet néhány kedves olvasómban felmerül az a kérdés, hogy én büszke vagyok-e egyáltalán arra, hogy magyar vagyok. És természetesen az, hogy “hazaáruló” vagyok-e. Vagy még szebben: a nemzet ellensége vagyok. Ha valaminek, akkor egy valamit tudnék megnevezni, aminek az ellensége vagyok: a műveletlenség! A Trianon utáni Magyarország magába zárkózó társadalma nagyobb lélekszámú nemzeti kisebbséggel egyedül a második világháború éveiben rendelkezett a saját területén. Bárminemű kisebbség is legyen, a többségi társadalomra rövid- vagy hosszútávon, de hat. A homogén gondolkodásból kiemeli, megmutatja neki: Látod? Van ilyen is.
Úgy gondolom, hogy a határon túli magyarok nevében azt mondhatom, hogy a “tápos” és “jaffás” szót nem szórakozásból, hanem mindig indokoltan használjuk. Figyelmeztetésül és intőjelként a magyarországi társadalom számára: még mindig többet kéne olvasni és tapasztalni! Elsősorban ismereteket szerezni a külhoni magyar közösségek valódi helyzetéről, másodsorban a szomszédos népek kultúráját közelebbről megismerni. Mindemellett azt is ki kell jelentsük: köszönjük szépen, mi tudjuk, hogyan és miként élünk itt, nem kérünk semmiféle beleszólást abba, hogy hogyan kellene ápolnunk a magyarságunkat! Az összetartozás nagyon szép, de a megmaradás és az otthonmaradás még szebb! Na, meg az olvasás… otthon, vagyis itthon, Szlovákiában, Felvidéken és magyarul! Az egyetemes magyar nemzet részét képezzük, kisebbségi tapasztalatunk pedig csak gazdagítja a magyar géniuszt.
Ahogyan leszögeztem: nem minden magyarországi tápos vagy jaffás! Ahogyan az “ismert” szólás tartja: Akinek nem díszmagyarja, az ne vegye magára!

Szólj hozzá!

Your email address will not be published. Required fields are marked *