A Rick and Morty még mindig zseniális

A „felnőtt rajzfilmeket” valószínűleg senkinek nem kell bemutatni. Ha máskor nem is, a lázadó tinédzserévek alatt egész biztosan belekóstoltunk a South Park vagy a Family Guy fekete humorába, 2013-ban pedig Dan Harmon és Justin Roiland Rick and Morty című sci-fije hódította meg a TV-képernyőket. Műfajtársaival ellentétben ez a sorozat nem árasztott el minket végeláthatatlan epizódcunamikkal, helyette sokkal kimértebb, tízrészes szezonokban érkezett, ezek viszont olyan szintű kritikai és közönségsikerben részesültek, amilyenre a South Park első évei óta nem volt példa. A Rick and Morty mára a popkultúra egyik legnépszerűbb jelensége, mivel pedig nemrég zárult le a negyedik évad, úgy gondoltam, aktuális lesz megvizsgálni, hogyan szárnyalta túl Roilandék komédiája olyan könnyedén riválisait, és hogy miért lehet érdemes azoknak is megpróbálkozni vele, akik az évek során elidegenedtek a műfajtól.

A történet középpontjában Rick Sanchez, a cinikus, alkoholista tudós, valamint unokája, a kissé egyszerű, esetlen Morty Smith intergalaktikus és interdimenzionális kalandjai állnak. Rick teleportáló szerkentyűjének köszönhetően ugyanis a duónak semmilyen fizikai dimenzió nem szabhat határt. Akinek ez az alaphelyzett kissé „randomnak” hangzik, az máris beletenyerelt a sorozat egyik legzseniálisabb elemébe. A kiszámíthatatlanság. Bármi megtörténhet. Egy humanoid édességekkel tömött szivárványos birodalomból egy pillanat alatt átkerülhetünk egy távoli, kegyetlen bolygó nemi alapú diktatúrájába. Mondanom sem kell, mennyire jót tesz ez egy alapvetően epizódonként új konfliktussal foglalkozó sorozatnak, de az egész mit sem érne, ha nem lenne kifogástalan a forgatókönyv. Erről nemhogy szó nincs, de azt is megkockáztatom, hogy a Rick and Morty az egyik legkreatívabb DOLOG, amivel a múlt évtizedben gazdagodott a kultúránk. Más felnőtt rajzfilmekkel ellentétben itt ritkán szembesülünk konkrét paródiákkal, a széria többnyire saját világokat és helyzeteket teremt, melyek az enyhén ironikus görbe tükörtől az abszolút elborultig bármilyenek lehetnek (például olyan világ, ahol a telefonok pizzán ülve széket rendelnek emberen keresztül).

A kreatív látvány és groteszk helyzetek már önmagukban remekül alapozzák meg a humort, de igazán az őket benépesítő szereplők és konfliktusok ragadnak magukkal. Rick és Morty ugyan felszínes, de roppant szórakoztató szereplők, és öröm nézni, hogyan merülnek el a legváltozatosabb műfajú és hangulatú kalandokban. Van itt Marvel-univerzumot megszégyenítő űropera, izgalmas horror-krimi emlékhamisító parazitákkal vagy akár pörgős kémthriller egy uborkává változott Rick főszereplésével. A legtöbb helyzet pedig az egyszerisége miatt még akár a legváratlanabb, legvéglegesebb fordulatokat is bevállalhatja. Egyszerűen képtelenség megunni, minden epizód húsz percben összpontosult tömény kreativitás. Viszont egyúttal sokkal több is ennél.

Nincs is jobb annál, mint amikor érvek hiányában mémmé degradálunk egy jelenséget. A Rick and Morty esetében már évek óta folyik azok gúnyolása, akik felszínes szórakozásnál kicsit többet látnak a sorozat mögött, pedig egyáltalán nem tévednek. Egy roppant intelligens szériáról beszélünk, ami sem humorban, sem drámában nem ragad meg a klisék és közhelyek szintjén. Időnként ugyan becsúszik egy-két altesti poén, ám a vizuális és narratív humor nagyrészt a modern világ szociális és kulturális hátterén alapszik. Remek példa erre a harmadik évad fináléja, ahol Rick az amerikai elnökkel párbajozik a Fehér Házban. Ez az epizód önmagában is izgalmas, látványos és abszurd módon vicces, ám sokkal gazdagabb élményt nyújt majd azok számára, akik ismerik az USA-val kapcsolatos összeesküvés-elméleteket, ők ugyanis rá fognak ismerni az elnök bizonyos fegyvereire, a Fehér Ház titkos szobáira stb. Az egész sorozat tömve van ehhez hasonló kulturális kikacsintásokkal, melyek komoly kutatómunkát sejtetnek minden egyes forgatókönyv mögött. A Rick and Morty gyakran gúnyol modern társadalmi kérdéseket, ám ezek (az értelmiség számára) soha nem sértőek, mert látszik, hogy az írók értik, miről beszélnek, és körültekintően reflektálnak és provokálnak. A dialógusok és a cselekményszálak éppen ezért annak ellenére hitelesek, hogy többnyire csak karikatúrái a valóságnak.

Az sem idegen az íróktól, hogy a saját gyanútlanabb nézőikre építkezzenek. A negyedik évad hatodik epizódja például az egyik személyes kedvencem lett, ugyanis végig azt az általam vehemensen gyűlölt modern jelenséget gúnyolta, amit megfigyelhettünk már a Star Wars vagy legutóbb a The Last of Us: Part II esetében is. Amikor a rajongók öntelt módon követelőzni kezdenek a művészekkel szemben, a nem kényük-kedvük szerint bekövetkező fejleményekre pedig hisztérikus rohammal és az alkotók becsmérlésével (rosszabb esetben zaklatásával) reagálnak. Jó volt látni, hogy a Rick and Morty a saját nézőit sem fél helyre tenni, ha veszélyeztetve érzi az integritását, az pedig különösen vicces volt, hányan estek bele bravúrosan az általuk lekicsinylett írók csapdájába, amikor fröcsögve „rajongókhoz intézett középső ujjnak” nevezték az epizódot.

Szóval van itt kreativitás és intelligencia, mondhatjuk, hogy minden adva van egy remek felnőtt rajzfilmsorozathoz. Ám Roilandéknak ez nem volt elég. Ők nemcsak a nézők agyát és rekeszizmait akarták megmozgatni, hanem a lelküket is. Az epizódonként változó szituációk könnyen elterelhetik az ember figyelmét arról, hogy a főszereplők igazából minden konfliktussal formálódnak, ezek pedig olykor katartikusan monumentális, máskor szívszaggatóan tragikus csattanókhoz vezetnek. Nemegy olyan pillanata van a sorozatnak, ami valóban szembesít minket saját tökéletlenségünkkel vagy kiszolgáltatottságunkkal, és az sem ritka, hogy pusztán a zenei aláfestés miatt egy alapvetően vicces helyzet egyik pillanatról a másikra megindítóvá váljon. A legtöbbünknek ezek a jelenetek maradnak majd meg, és ezek miatt térünk majd vissza akkor is, ha már „kinőttünk” a felnőtt humorból. Milyen vicces, nem? Ezek a sorozatok alapvetően az idősebb korosztályt akarják megszólítani, a legtöbben mégis kinövünk belőlük. Azért, mert idővel már nem elég az, hogy nevessünk a világ abszurditásán. A tétek túlságosan valósnak érződnek, a görbe tükör összetörhetetlensége pedig egyre jobban zavar. Ilyenkor pedig jó látni azt, hogy még a fizikai határokra fittyét hányó Rick sem menekülhet a saját embersége elől. Hogy önmagával még egy megállíthatatlan erőnek is fáj szembenézni. Ez a sorozat harmadik (és szerintem legnagyobb) érdeme. Nemcsak kreatív, nemcsak intelligens, hanem megértő is.

A negyedik évadban benne volt minden, amiért a Rick and Morty-t imádni lehet. Változatos humor, végtelenül kreatív helyzetek, monumentális akció és érzéki jellemfejlődések. Egy kincs ez a sorozat, ami nemcsak a felnőttlétre vágyó tinik, hanem az abban kapálózó felnőttek számára is menedéket nyújthat. Ha kell, szórakoztat, ha kell, megérint, de mindenképpen értékesen bővíti a modern sorozatvilágot. Akit eddig csak a South Park trágár humoráról való homályos rémemlékek tartottak vissza a műfajtól, annak mindenképpen ajánlom, hogy tegyen egy próbát Rick és Morty kalandjaival. Kár lenne, ha valakit csak az előítéletei fosztanának meg egy ennyire páratlan élménytől.