202001.26
1

Pszichopaták a filmvásznon: Valós a veszély?

Nem kapunk nézőpontokat, egyedül Arthur tapasztalatait látjuk, és mindent kénytelenek vagyunk az ő szemével nézni. A film kétharmadánál pedig kiderül, hogy ez a szem teljességgel megbízhatatlan.

Már a Joker őszi megjelenésekor, majd a 11 Oscar-jelölést követően is felmerültek az aggodalmak, hogy nem ártalmas-e egy ennyire negatív, mentálisan sérült főszereplő ilyen szintű népszerűsége? Ekkora aggályokat talán még egy korábbi blockbuster sem váltott ki a nézőkből, ami azért is érdekes, mert Joker nemhogy nem a filmtörténelem első közönségkedvenc pszichopatája, de még a karakter maga is egy sornyi szakmailag elismert alakítás legújabbja. Felmerül tehát a kérdés, hogy miért pont most, és miért pont ennél a filmnél szakadt el a cérna?

1

A probléma szerintem ott kezdődik, hogy a többség képtelen egyszerű szórakozásnál többet látni egy filmben, és ezen az oktatásügy sem igyekszik változtatni. Közép-Kelet-Európára különösen jellemző, hogy még a legműveletlenebb ember is tud például a költői eszközök létezéséről, mert az iskolák véresen komolyan veszik az irodalmat, ami persze teljesen oké. Az már kevésbé, hogy a filmnyelvet szinte semmilyen mértékben nem tanítják. Akár tetszik, akár nem, az átlag ember életében egyre meghatározóbbá válnak a filmek és a sorozatok, amikor pedig a vászonról egy Joker néz vissza rá, akkor nem árt, ha van némi kapaszkodó annak értelmezéséhez. Most egy ilyen kapaszkodót szeretnék megvizsgálni, ami szerintem döntő tényező a filmbeli pszichopaták létjogosultságáról való vitázásnál: a kontextus. Ennek legfontosabb formáit fogjuk megvizsgálni két Joaquin Phoenix alakításon keresztül: a Joker címszereplője, az elmebeteg Arthur Fleck, valamint Commodus, a Gladiátor trónbitorló császára.

Az első formát nevezzük „azonosulási kontextusnak”. Ez szabja meg, hogy az adott figura oldalára fogunk-e állni, és ha igen, akkor milyen mértékben. Commodus esetében a kérdés viszonylag egyszerű, szinte fel sem merül a lehetőség, hogy ez a karakter bármilyen szempontból is pozitív. Pedig ha belegondolunk, nem sokban különbözik Arthurtól. Mindketten szerető szülők nélkül nőttek fel, az álmaik elérésében akadályozta őket a tehetség hiánya, a környezetüktől szinte csak megvetésben részesültek, még a tulajdonképpeni akcióik is azonosak. Mindketten megfojtják az embert, akit a szenvedésük okozójának tartanak, ezután pedig szükségtelen erőszakkal fordulnak a kiközösítő társadalom felé. Commodus esetében az együttérzés mégis csak felszínes a néző részéről, hiszen nem látunk benne többet egy elmeroggyant zsarnoknál, ami gyakorlatilag a történelmi filmek egyik bejáratott kliséje. Persze ennél jóval bonyolultabb jellemről van szó, de sokkal kényelmesebb egy kosárba helyezni Hitlerrel és Néróval, mint azonosulni vele.

3

Arthur esetében már nem ennyire egyszerű a helyzet. Egy túlságosan aktuális életérzést képvisel, ami nem feltétlenül a betegségéből ered, inkább csak hatványozódik általa. Ez pedig a túlzottan agresszív világlátás, aminek napjában tanúi lehetünk közösségi oldalakon. Amikor kommentelők egész hadserege azonnali lefejezését követeli a kutyájába belerúgó gazdának, kiheréltetnék a pedofil papot, vagy éppen minden migránst agyonlövetnének, csak mert az egyikük valóban terrorista volt. Az igazságérzet teljes elborulása ez, amit nagyon kevesen gondolnak komolyan, de egy pillanatra már biztos mindenkiben felvillant. Arthur pontosan ezt a mentalitást testesíti meg, a betegsége miatt viszont nem képes a tisztánlátásra, idővel pedig maga is elhiszi, hogy ez a torz kép valóban igazságos. Megismétlem, olyan életérzés ez, amit még a racionális emberek is meg tudnak érteni, ha ugyan elfogadni nem is (és valószínűleg nem), így az egész karakter sokkal közelebbinek és valósabbnak érződik egy történelmi figuránál. Pedig Commodus ugyanezt a keserűséget érzi, csak nem a modern világot kezdi ostorozni, hanem a történelmi múltat.

Ez azonban csak az érem egyik oldala. A kontextus másik formája az, ami segíthet elhelyezni a karakterrel való kapcsolatunkat az értékrendszerünkben. Nevezzük „narratív kontextusnak”. Commodus nemcsak azért taszító jellem, mert kegyetlen, hanem mert vele szemben ott van Maximus, aki bátor, tisztességes és férfias. A történet során mindkettejük nézőpontját megismerhetjük, és bár Maximust végig fűti a bosszúvágy, Commodus igazán a saját jeleneteivel farag ellenséget a nézőből. A film nem elfogult a főhőssel, több lehetőséget is ad Commodusnak arra, hogy javítson a viselkedésén. Eleinte akár még sajnálni is lehet őt a sorsáért, viszont idővel nyilvánvaló lesz, hogy ez az ember a velejéig romlott, aki szándékosan erőszakoskodik, akár a saját családjával is, és hiába kap számtalan lehetőséget a megváltásra, nem él velük. A néző egyszerűen arra a logikus következtetésre jut, hogy Commodusnak vesznie kell Róma érdekében, erre pedig tök véletlenül alkalmas végrehajtó a bosszúszomjas Maximus. Az együttérzést tehát elnyomja a racionális valóság, ami a többféle szemszögnek köszönhetően jön létre.

A Joker esetében ismét bonyolultabb a kép. Nem kapunk nézőpontokat, egyedül Arthur tapasztalatait látjuk, és mindent kénytelenek vagyunk az ő szemével nézni. A film kétharmadánál pedig kiderül, hogy ez a szem teljességgel megbízhatatlan. Onnantól, hogy tudomást szerzünk a barátnő valótlanságáról, mégis mennyi hitelt adhatunk bárminek, amit Arthur lát? Honnan tudjuk, hogy egyáltalán találkozott Thomas Wayne-nel? Elvégre enyhén gyanús, hogy a polgármestert egy biztonsági őr sem védi, főleg azok után, hogy egy nyilvánvalóan elmebeteg férfi a birtoka körül csavargott. És még ha igaz is, akkor is csak Arthur oldalát látjuk. Nem tudhatjuk például, hogy került a videója Murray műsorába. Könnyen lehet, hogy Murray produceri nyomásra volt kénytelen lejátszani, és végül engesztelő gesztusként hívta meg Arthurt a műsorba, és még azt is engedte, hogy bohócnak festve lépjen fel a tüntetések ellenére. Sőt, amikor Arthur vallomást tesz a gyilkosságról, Murray nem szakítja meg a műsort, ahogy bárki más tenné. Helyette vállalja a kockázatot, hogy talán a stúdió felbontja vele a szerződést, de akkor is állást szeretne foglalni, és jobb belátásra szeretne bírni egy gyilkost élő adásban. Murray egyáltalán nem tűnik rossz embernek, sőt a tettei nagyon is önzetlenségre vallanak.

2

„Nekem csak rossz gondolataim vannak.” Amit Arthur tapasztal, az nem a valóság, hanem annak egy torzított, minden optimizmust nélkülöző verziója, ahol mindenből csak a legrosszabbat látjuk, amit pedig nem látunk, arról a legrosszabbat feltételezzük. A társadalom nem vetette meg Arthurt, hiszen még az általa elkövetett atrocitások után sem végezte ki az utcán (mint ahogy Arthur és a követői tették másokkal), hanem egy elmegyógyintézetbe zárta, mert egy beteg embert látott benne, aki segítségre szorul. Az élet nem könnyű, mi pedig betekintést nyerhettünk egy olyan ember történetébe, aki nem tud vele megbirkózni. Ez nem azt jelenti, hogy követendő példaként kell tekinteni rá, hiszen végül nem hozott változást, egyszerűen anarchiába sodorta a várost, ami egy intelligens ember számára sem jelenthet fejlődést. A film nem ítélkezik, ahogy a Gladiátor sem ítélkezett. Állást mindkét esetben a nézőnek kell foglalnia.

A Joker egyszerre volt szerencsés és átkozott helyzetben. Szerencsés, mert a címszereplő miatt emberek millióihoz jutott el, viszont átkozott, mert ezáltal számtalan olyan emberhez is, aki képtelen volt értelmezni. Az ilyen filmek mutatnak rá arra, mekkora probléma a filmoktatás hiánya. A felnőtteknek is fel kell tudni dolgozni azt, amit látnak, nem csak a gyerekeknek. Olvassunk elemzéseket, nézzünk videóesszéket, csak ne legyintsünk rá, mert a feldolgozatlan érzelmek könnyen elmérgesedhetnek. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy félvállról vegyük azt, ha valaki az emberségünket teszi próbára. Az teljesen mindegy, hogy az a valaki Dosztojevszkij vagy egy képregényfigura.

Szólj hozzá!

Your email address will not be published. Required fields are marked *