The Bastards: Lázadó művészet

A mai túlzsúfolt zeneiparban a legtöbb előadó a különlegességre és a kreativitásra törekszik. A Palaye Royale nevű fashion-rock trió már megalakulása, 2011 óta próbál makacs eredetiségével betörni a zenei színtérre. 2019 éve hozta el számukra a várva várt eredményt, egyúttal a kellő nagyságú közönséget ahhoz, hogy az évek óta lelkiismeretesen tervezgetett nagyszabású projektjüket megvalósítsák. A három testvérből (Remington Leith, Sebastian Danzig, Emerson Barrett) álló rockbanda minden tagja hozzátesz valamit az együttes sokoldalúságához, és adottságaik kiaknázásával a rajongók igényeit hűen kielégítik.

Tehetségüket eddigi alkotásaikkal bizonyították. Kétrészes albumuk, amely a Boom Boom Room névre hallgatott,korszakká nőtte ki magát művészetükben, több külső hatást felfedezhetünk mind zenei, mind képi stílusukban. Saját bevallásuk szerint is például szolgál Tim Burton filmvilága, Alan Watts angol filozófus gondolatai, The Rolling Stones hangzása, valamint a japán kultúra és az animék világa. Ez a hangulat fellelhető például a Mr. Doctor Man, a Dying In a Hot Tub, vagy a You’ll Be Fine című dalaikban, amelyek videóklipjeit mind hasonló módon uralja a sötétség és az őrület. Az izoláció, a légszomj, a víz alatti vergődés képei több videóban is feltűnnek az önmagukba való bezártságra utalva. 

Új projektjükben hasonló témákat feszegetnek, ám az individuum belső gyötrelmeit a társadalom problémáira vetítik ki, saját feszültségüket pedig a zenébe fojtják. A több mint hét éve tervezett koncepció csak a közönségre és az évek nyújtotta jótékony érlelésre várt. A banda komoly felvezetés után jelentette be az éra átfogó nevét: The Bastards. Művészetük ezen korszaka a zenén kívül kiterjed az általuk készített képregény-trilógiára, kártyákra, ruhaneműkre, anime kisfilmre, és még sorolhatnánk. Ez az új irány sok változást eredményezett a Palaye Royale-ról alkotott képben.Az általuk eddig megismertetett témáktól és esztétikumtól könyörtelenül megszabadulva nyúltak egy határozottabb és agresszívabb hangzáshoz és képzethez: a társadalom mérgező voltától való védekezésben próbálnak támaszt nyújtani a művészet erejét segítségül hívva.

A koncepció meghatározó eleme a gázmaszk, amely mindhármuk viseletének szerves részévé vált, és immár szimbólumként funkcionál. Barrett (dob) elmondása szerint első elképzeléseiben ez jelképezte volna a történet főgonoszát. Aztán ahogy teltek az évek, a gázmaszk a világukról alkotott univerzális képpé vált. Ebben a világban pedig nincs jó és rossz, csak átmenetek és szürke karakterek. Úgy gondolja, a maszk viselése a mai társadalomban azt szimbolizálja, hogy igyekeznek hűek maradni önmagukhoz.

Az eddig megjelent videóklipek alapján következtetni ugyan lehet a projekt irányára, nehéz azonban egyértelmű konklúziót levonni. A Fucking With My Head című számhoz készült videóklip vezeti a sort. A felvétel helyszíne egy tágas, világos ház, ahol a három fiú kényelmesen tengeti idejét: olvasnak, sakkoznak, rajzolnak – a művészet önkifejezési eszközként jelenik meg. Leith (vokál) azonban testvéreivel ellentétben nyugtalan, már-már az őrület határán jár. A cselekmény másik szálában megismerjük Alister Warholt, aki antihősként van jelen az érában. Egy pillanatra feltűnik Alan Watts kötete, valamint egy óra, amely a lomha idő múlását szimbolizálja, és amely a munkásságuk visszatérő eleme. Mindvégig váltakoznak a képek régi, fekete-fehér filmekből kivágott töredékekkel, ami szintén nem újdonság a Palaye Royale világában. Ahogy egyre többször jelenik meg a képernyőn Alister arca, úgy nő Leith zavartsága, mígnem a házat gázfelhő tölti be, őket pedig elragadják. Emberrablójuk zökkenőmentes bejutása és a szivárgó gáz ismeretlen forrása arra is utalhat, hogy mindvégig megfigyelés alatt álltak, tudtukon kívül, vagy akár reménytelen beletörődéssel tűrve sorsukat – ez magyarázná Remington háborodott viselkedését is.

A történet a Nervous Breakdown cím alatt megjelent videóval folytatódik. Az előző videóhoz képest az atmoszféra sötét és hátborzongató. Fogságuk helyzete kétségbeejtő, a régi filmbevágások egyre riasztóbbá válnak: pszichiátriai kezelésekről, lobotómiáról látunk visszataszító felvételeket. Immár egyértelműen megfigyelés alatt állnak, próbálnak a művészetben megnyugvást találni – jobb híján takarójukra rajzolnak, de még így is teljes önkívületbe esnek. Mikor alkotni már képtelenek, a pusztításhoz fordulnak. A megfigyelés teljes tudatában sorvadnak el. Fontos megjegyezni, hogy a videó alatt fogvatartóik mindvégig gázmaszkot viselnek, ezzel védekezve a kábító szivárgás ellen, amellyel foglyaikat fegyelmezik. Emlékezetes jelenetnek minősül, mikor Leith addig szőke haját hollófeketére festi, mintha ezzel is igazodna az új rendhez. A kisfilm végére jön el a fordulat, ami a gázmaszkot illeti. Állandó gitárosuk, Daniel Curcio, aki addig az emberrablók táborát erősítette, a kegyetlenségtől elborzadva kiszabadítja őket. Mindegyiküknek ad egy-egy maszkot – ekkor kap először teret a szürke karakterek jelenléte, és az addig egysíkú szereplők világa megbomlik.

A következő rendelkezésünkre álló videó a Hang On To Yourself című zeneszámhoz készült. Percek alatt átfogó ismeretet kapunk Warhol világáról, amely kívülről pompás és gazdag, közelebbről megvizsgálva viszont beteges és rémisztő. Egy színházban játszódik a cselekmény. Az állófogadás résztvevői és az előadás nézői teljesen el vannak ragadtatva az erőszak színes megnyilvánulásaitól, amelyeket Warhol díszbe csomagolva, tálcán kínál eléjük. A gázmaszkot viselő főhőseink elborzadva figyelik a körülöttük kibontakozó jelenetet, viszont önbizalmuk nem csappan. Úgy érzik, náluk van az irányítás, magabiztosan uralják a színpadot, végül mégis elveszítik a kontrollt. Leith esik bele Alister csapdájába, gyanútlanul kiissza pohara mérgezett tartalmát. A vérvörös méreg hatását látva fontos megfigyelni a videó színszimbolikáját. Az uralkodó fekete, fehér és vörös színek közül a piros jelképezheti az individualitást, amelyhez annyira ragaszkodnak, és amitől Remingtont a videó végére megfosztják.

A gázmaszk funkciója csak legutóbbi kisfilmükben kristályosodott ki, amely a The Bastards Initiation címet viseli. Itt az ismét visszatérő régi filmek külön tért kapnak: vászonra vetítik őket egy zárt szobában, ahol a banda rajongói foglalnak helyet egyforma ruházatot viselve a fiúk társaságában. Mindvégig Alan Watts szavait halljuk, hamar felkerül a fiatal arcokra az annyit emlegetett maszk, amely majd óvja őket a társadalom mérgező hatásaitól. Mintha felkészítenék őket mindarra, ami odakint vár rájuk. Egyértelművé válik, mi a koncepció célja: a művészetet kívánják menedékként felajánlani mindazoknak, akik szeretnének elhatárolódni a társadalomtól és annak veszélyeitől.

Hogy erre a radikális szemléletre mekkora szükség van a mai világban, azt mindenki maga döntheti el. A részletekre gondosan figyelnek, szimbólumokkal és megdöbbentő pillanatokkal tűzdelik tele a videóklipeket. Az üzenet átjön, a látvány esztétikus és igényes. A semmitmondó dalok tömegében felüdülést jelent ez az éra, amely a mindentől független, belülről fakadó egyediség dicsőítése. Az pedig, hogy ezt izgalmasan és művészi értékkel prezentálják, vitathatatlan.