Így táncoltasd a Führeredet

Napjainkban egyre vékonyabb kötélen táncol az, aki valamiről paródiát akar csinálni. „Ne csináld, mert ez/az/amaz megsértődik!” Ötven évvel ezelőtt persze kevesebb kényes téma volt, viszont annál nagyobb súllyal bírtak. Képzeljük el, milyen véleménnyel lehettek a hatvanas években arról az íróról, aki egy jelenetben Hitlert akarta kiparodizálni. Nekünk már valószínűleg meg se kottyanna egy ehhez hasonló ötlet, hisz már annyi filmben és sorozatban találkoztunk ezzel a témával (sőt, talán megörülnénk az újabb mém-alapanyagnak). Mégis belegondoltunk már valaha abba, hogy ki tette ezt lehetővé? Tekerjük vissza az időt majd’ 80 évvel korábbra.

A háború alatt minden ország magát és a szövetségeseit fényezte az ellenségből viccet csináló plakátokkal, az Egyesült Államokban viszont (magukhoz híven) ennél még tovább mentek. A legelső Hitler-paródia az 1940-ben megjelent “You nazty spy” című rövidfilm, ezt követte ugyanebben az évben Chaplin filmje, “A Diktátor”. A paródiák sorába a Disney és a Warner Bros. is beállt, ahol az előbbi Donald kacsával, az utóbbi Tapsi Hapsival űz tréfát a nácikból. A háború után Hitler ábrázolása 180 fokos fordulatot vett, és minden médiumban ő lett A főgonosz (ez a felfogás máig megmaradt, miközben sokan megfeledkeznek, vagy nem is tudnak arról, mennyi élet szárad Sztálin és Mao Ce-tung lelkén - már, ha volt nekik). 

Hitlert a követőin kívül az egész nyugati világ negatívan ítélte meg, így teljesen érthető, hogy a filmekben éveken keresztül tabutéma volt. De mégis hogyan tört meg a jég? Ki volt az első, aki a fejébe vette, hogy „már pedig viccet csinálok a történelem egyik legutáltabb alakjából”? Ez az ember Mel Brooks volt. Munkássága első 20 évében komédiákat írt színpadra és képernyőre, közben ott lapult a fejében az ötlet, hogy musicalt írjon Hitlerről, amit végül a Producerek c. filmjében megvalósított. 

 A történetben egy lecsúszott producer és egy fiatal könyvelő a lehető legszörnyűbb darabot akarja színpadra vinni, hogy elcsalhassák a befektetők pénzét. Brooks ekkor szembesült a feladattal, hogy kitaláljon egy előadást, amivel már a nyitóesten ki lehetne kergetni a nézőket a színházból. Így végre megvalósíthatta a Hitler-musicales elképzelését, és megírta a Springtime for Hitler-t, kánkánozó náci tisztekkelés Hitler “Heil nekem” című érzelmes szólójával. Nem nehéz elképzelni, milyen fogadtatást kapott a szövegkönyve; a nagy stúdiók hozzá se nyúltak, és a potenciális producerek is mind elküldték. Egészen addig, amíg be nem ült Sidney Glazier irodájába, aki a Hitler-részhez érve kiköpte a szendvicsét a röhögéstől. A döcögős kezdet ellenére elsöprő sikert aratott a film, amiért Brooks 1968-ban megkapta a legjobb eredeti forgatókönyvért járó Oscart, és egyben megalapozta a filmvilágának egyedi humorát, ahol semmi sem szent. Mózes nyugodtan leejthet egy kőtáblát a háromból, senkinek sem kell tudnia, hogy eredetileg tizenöt parancsolat volt; az pedig köztudott, hogy a spanyol inkvizíció idején a keresztelőmedencében szinkronúszó apácák várták a zsidókat, miközben szerzetesek szteppeltek a medence körül. Azt hinnénk, a táncoló nácikra nem lehet rátenni még egy lapáttal? Dehogynem! A Producerek musical változatában a kitalált darabot kibővítették Hitler sztepp-párbajával Sztálin és Churchill ellen, Rooseveltet pedig nemes egyszerűséggel letolja kerekesszékestül a színpadról.

Természetes, hogy akik nem ismerik Mel Brooks stílusát, a filmbéli közönséghez hasonlóan felháborodnak, és már röpködnek is a kommentek: „Ez ízléstelen!” „Ebből nem szabad viccet csinálni!” és „Biztosan csak azért ilyen merész, mert ő is zsidó”. Jaj, ezt még nem is említettem? Mel Brooks az USA-ban született lengyelországi zsidó család sarjaként. Származása és a közeg, amiben felnevelkedett, egyaránt hatással voltak a stílusára. A zsidó rendezők, írók és színészek bátran űznek gúnyt Hitlerből és a nácikból. Renee Firestone holokauszt túlélő egy interjúban nyilatkozta, hogy a Szövetségesek győzelmével a Tengelyhatalmak felett eldőlt, ki nevet a végén, és ők bizony ezt teszik. Ötvözzük ezt a mentalitást az amerikai szemtelenséggel, és kész is Brooks humora. Filmjeiben egyaránt találkozunk nácikra utaló elemekkel (mint az Űrgolyhók egyenruhája az azonos című filmben) és zsidókból viccet csináló jelenetekkel (lásd a fentebb említett inkvizíciós jelenetet vagy Tuckman rabbit a Fuszeklik fejedelme c. filmjében, ahol egy mini guillotine segítségével végez akciós körülmetélést).

Valakik még ennek tudatában is biztosan gondolják, hogy „Paródia ide vagy oda, ebből akkor sem szabad viccet csinálni.” Valóban? Gondoljunk csak bele, mivel lehetne a legelegánsabban bemutatni a múlt- és jelenbéli fasisztáknak: még egy film, amiben Hitler kegyetlenségét hangsúlyozzák, vagy egy olyan, amiben kiforgatják a karakterét, és viccet csinálnak belőle. Míg az előbbi csak balzsamozná a beképzeltségüket, az utóbbival bármelyik Hitler-követőt ki lehetne akasztani, ami egy csodálatos dolog. Brooks is ebből kiindulva a „revenge through ridicule” (gúny általi bosszú) szellemiségében alkotott, az évek során pedig egyre több produkció állt be ebbe a sorba.

Szemtelen vagy jogos ez a hozzáállás? Azt a kedves olvasó döntse el magának.