202011.05
0

Egy show a halálról

Ez a rövid idő mégis elég volt, hogy kimondja a musical egyik tanulságát: Az élet egy istenverte hullámvasút. Egyszer úgy érzed, te vagy a világ tetején, máskor meg olyan, mintha senki sem szeretne, mégis minden egyes pillanata megéri.

A halál nem sors és nem is végzet, csak egy félelmetes várakozás – énekli a feketébe öltözött kórus a színpad közepén felállított koporsó körül a Beetlejuice nyitányában, miközben a démon annak tetején hasal, és mosolyogva szemez a közönséggel.
A kellően kaotikus történetben megismerjük a Deetz családot, jobban mondva, akik megmaradtak belőlük, hisz az anya, Emily Deetz foglalta el a nyitányban látott koporsót. Az apa, Charles lányával, Lydiával és a hozzá felbérelt életmódi trénerrel, Deliah-val költözik be egy kisvárosi házba, melynek előző tulajdonosai a közelmúltban meghaltak. Az egyetlen gond, hogy az elhunyt Maitland házaspár nem hagyta el teljesen a házat, mivel lelkeik ott ragadtak. Itt jön képbe Beetlejuice, aki a két újdonsült szellemet akarja arra felhasználni, hogy egy ember kimondja a nevét, amivel végre kilépne a démoni láthatatlanságból. A történet előrehaladásával élők és halottak egyaránt felfedik és szembesülnek az elfojtott fájdalmaikkal és félelmeikkel, mindenki a maga módján és szimbolikájával.

1 (2)

Kezdjük Deetzékkel. Charles és Lydia viselkedése a legjobban ráhúzható a gyász öt szakaszában leírt lelkiállapotokra. Az öt stádium a tagadás, a harag, az alkudozás, a depresszió és végül az elfogadás. Míg Lydia legjobban a negyedik szakaszba illik bele, Charles leragadt az elsőnél. Hiába próbálja lánya feleleveníteni és ápolni anyja emlékét, Charles eltökélten törtet, és állandóan azt ismételgeti, hogy a dolgok haladnak előre, és ez így van rendjén. Mindent megváltoztat a környezetén, hogy megkönnyítse a továbblépést, néhai feleségét meg csak „elhunyt anyaként” emlegeti. Annak érdekében, hogy Lydia is túltegye magát a gyászon, alkalmazza a gurutanítvány Deliah-t, aki megjelenésben és viselkedésben is szöges ellentétje a lánynak. A tényt, hogy férje elhagyta és a vele járó kapuzárási pánikot erőszakos optimizmusba és spiritualizmusba burkolja, ezért is elkötelezett híve guruja minden szavának és tanácsának. Lydia eközben próbál mindenbe kapaszkodni, amivel anyját közel tarthatja, ezért apja újításai még jobban fájnak neki. A költözéssel még egy biztosnak vélt pontot veszített el, az egyetlen helyet, amit otthonnak tekintett. A musical folyamán az otthon lesz Lydia egyik motívuma, ahogy végig anyjához próbálja kötni. Egy másik motívuma a láthatatlanság. Már első mondata a darabban is úgy kezdődik, hogy „You’re invisible when you’re sad…”, vagyis „Láthatatlan vagy, ha szomorú vagy”, amit követ az elkeseredettséggel teli szólója magányáról és bánatáról, amire a körülötte lévő felnőttek nem figyelnek.
Barbara és Adam Maitland bemutatkozása kevésbé tragikus hangvételű, helyette egyből belecsöppenünk a kellően üres életükbe. Tökéletes példái a kisvárosi jóléti rétegnek, megvan a takaros kis otthonuk, a felszínes beszélgetéseik és a kételyeik leplezésére használt hobbijaik. Azt a benyomást keltik, hogy az életben semmit nem tettek anélkül, hogy előtte ne tervezték volna meg, viszont legnagyobb tervüket, a gyerekvállalást, még mindig maguk előtt tologatják. Adam egy elegáns, lakkozott bölcső restaurálásának szenteli szabadidejét, míg Barbara sorban gyártja különböző kerámiakreálmányait korongján. A legjobb, hogy ők maguk mondják ki, hogy a tárgyakban vezetik le bizonytalanságukat, legyen az a túlzott perfekcionizmus Adam esetében vagy az anyai hibáktól való félelem Barbaránál. Ugye, milyen vicces a felnőttek világa? Az ő motívumuk a vigyázz, kész, rajt ismétlődő megjelenése. Megvan a vigyázz, a kész, de mire bemutatkozó számuk végén kimondanák a rajtot, beszakad alattuk a padló. Szellemként ragadtak a házukban, és kénytelenek végignézni, ahogy Charles az egészet átalakítja, és ami a legfájóbb nekik, telerakja rosszul sikerült műalkotásokkal.
Beetlejuice Lydiához hasonlóan a láthatatlanság miatt szenved, viszont egy sokkal valósabb változatban. Míg a lány a felnőttekkel teli világban érzi egyedül magát, a démon szó szerint láthatatlan az embereknek, hisz elmondása szerint már senki sem hajlik a furcsa és szokatlan dolgokra. Egyetlen szerencséje, hogy Lydia magában furcsa és szokatlan jellem, ezért képes látni Maitlandékat és Beetlejuicet is.

2.2

Beetlejuice (Alex Brightman) és Lydia (Sophia Anne Caruso)

A démon életbe hívásával teljesül a vágya, amit Barbaráékkal nem tudott elérni, méghozzá apja és Deliah elkergetése a házból. Az ördögi szórakozás ellenére is végig az anyja lebeg a szeme előtt, akiért az alvilágba is képes lemenni, amint erre lehetősége nyílik. Apjával együtt, aki oda is követte, végignézik a frissen elhunytak produkcióját – akik közül senki sem halt békés halált –, mindezt Miss Argentina vezetésével. Az egyik pirítót dobott magához a kádba, a másik figyelmen kívül hagyta a piros lámpát, a harmadik megcsalta párját, a számot vezető szépségkirálynő pedig a depressziója és önbizalomhiánya miatt hagyta hátra az élők világát. Még ha mind különböző módon is haltak meg, egy közös bennük: az alvilág tornácán jöttek rá, hogy innen már nincs visszaút. Kórusban énekelve kérdik maguktól, miért volt szükség egészen a halálra ahhoz, hogy rájöjjenek, a boldogságuk csak tőlük függött. Az alvilág végtelen pusztaságában Lydia újra anyját hívja, de már érzi, hogy örökké kereshetné őt, és mégsem találná meg. Már abban sem biztos, hogy van-e egyáltalán út haza. Végül ez a bizarr és magányos környezet teszi lehetővé, hogy végre apja is megnyíljon, és beismerje, mennyire hiányzik neki Emily (már nem csak „elhunyt anya”). Neki is a világot jelentette, ezért próbált halála után egy újat építeni. Egymás által jutnak el mindketten a gyász végső szintjére, az elfogadásra. Charles elfogadja a világot, amiben Emily újra jelen lehet, Lydia megtalálja az új otthonát, és elhatározza, hogy a legtöbbet akarja kihozni az életből.
Lydia nemcsak apja bánatát segítette feldolgozni, de Adam és Barbara számára is inspiráló volt. Attól kezdve, hogy megismerték a lányt, aki próbálta őket bevonni a kísértésbe, a pár fokozatosan kezdett kilépni a komfortzónájukból. A töréspontot Lydia alvilági eltűnése jelentette, mikor mindketten felfogták, hogy a szellemlétből már nincs visszaút, és alkalmazkodniuk kell a túlélés érdekében. Régi énjüket véglegesen két méterrel a föld alatt hagyták, és már mernek újrakezdeni, hisz nincs is több vesztenivalójuk. Lydia miatt akarnak maradni, hogy legyenek valakik, akik mellette maradnak, és akik mellett otthon érzi magát. A vigyázz, kész után végre kimondják a rajtot.

3 (1)

Lydia (Sophia Anne Caruso), Adam (Rob McClure) és Barbara (Kerry Butler)

Beetlejuice, aki eddig mindent és mindenkit a maga javára akart kihasználni, végül ugyanúgy megtapasztalja az életet, még ha csak néhány pillanat erejéig is. Ez a rövid idő mégis elég volt, hogy kimondja a musical egyik tanulságát: Az élet egy istenverte hullámvasút. Egyszer úgy érzed, te vagy a világ tetején, máskor meg olyan, mintha senki sem szeretne, mégis minden egyes pillanata megéri.
Mit vihet még ezen kívül magával a néző? Deetzék viselkedése és kapcsolata rámutat, miért fontos beszélni családtagjainkkal és barátainkkal őszintén azokról a dolgokról, amik bántanak, hisz épp a teher megosztása könnyíti meg annak feldolgozását – és ez nem csak a gyászra vonatkozik. A Deliah-tól látott agresszív optimizmus helyett néha rendben van szomorúnak lenni, hisz az is az emberi lét része. Beetlejuice legnagyobb fájdalmát, a láthatatlanságot is könnyű lehet egyeseknek átérezni, hisz a jelen magamutogató társadalmában élő embereknek az eltűnés talán a halálnál is félelmetesebb vég. Még erősebb benyomást kelt Maitlandék fejlődése, akik már csak az utolsó utáni pillanatban jöttek rá, hogyan kellett volna még az életben cselekedniük. A kihívások elől egy jelentéktelen életbe menekültek, amiben apróságokba fojtották napjaikat, míg végül le nem jártak. Nem hiába hívja Barbara különböző hobbijaik maradványaiból megtöltött padlásukat az „elfojtott érzelmeik szentélyének”. Ott álltak minden közepén, ami az életüket jelentette, és mindez semmit sem ért, már csak a késő bánat maradt azután, mi mindent tehettek volna. Egyedül az különbözteti meg őket az alvilági kórustól, hogy Lydia által (jobban mondva miatt) találtak egy új célt. Az alvilágba került lelkeknek már csak annyi maradt, hogy tovább bánkódjanak eldobott életük és a láthatatlanság miatt, ami innentől rájuk vár.

***

(Akit esetleg érdekel, hogyan lehet ennyi mindent kifejezni egy musicalben, annak csak ajánlani tudom a Beetlejuice albumának meghallgatását. Lydia vonalát az ’Invisible’, ’Dead mom’ és ’Home’ című dalokban lehet követni, Barbaráét és Adamét a ’Ready, set’-ben és a ’Barbara 2.0’-ban. Emellett kár lenne kihagyni a ’What I know now’-ot, amely talán a leghatásosabban figyelmeztet arra, miért érdemes mindent beleadni, mielőtt még örökre legördülne a függöny – és nem elfelejteni: a lényeg a szövegben rejlik!)

Szólj hozzá!

Your email address will not be published. Required fields are marked *