Ju-jitsu, bombák és kiskapuk, avagy harc a női jogokért

Valószínűleg már mindannyian hallottunk a szüfrazsettekről, de ha rákérdeznénk, kevesen tudnák leírni a történetüket. „Angol nők kimentek tüntetni a jogaikért, aztán...kaptak? Valahogy világszerte.” Ismerjük a story elejét és a végét, de épp a ’…’ marad ki, ami tele van olyan eseményekkel, amik alaposan felborzolták a társadalmat, és nem kis fejfájást okoztak a parlamenti képviselőknek.

Mielőtt fejest ugranánk a közepébe, nem árt tisztázni az előzményeket, ugyanis a harc a női választójogokért nem a semmiből jelent meg. Egyes európai országok és amerikai tagállamok már a 18. században megadtak bizonyos jogokat, de ezeket leszűkítették az önkormányzati választásra, illetve, hogy milyen körökből származó vagy milyen anyagi háttérrel rendelkező nők szavazhatnak. Az első általános női választójogot a világon 1893-ban Új-Zéland iktatta törvénybe, őket követte Ausztrália, ahol 1895-ben már a választáson is indultak nők. Európában Finnország volt ezen a területen úttörő, ahol 1906-tól járulhattak az urnához az ország női állampolgárai is.

Új-Zéland és Ausztrália progresszív lépéseit látva azt gondolnánk, hogy az Egyesült Királyság is beállt a sorba, de ebben a tradicionalista országban ilyesmiről szó sem lehetett. Az 1860-as években országszerte női komissziók alakultak, hogy céljukat előbbre vigyék, ráadásul először Richard Pankhurst, majd John Stuart Mill által a választójogi reformjavaslat a brit parlamentbe is eljutott – amit mindkét alkalommal leszavaztak. Egy kisebb reménysugár lehetett, hogy pont abban az időben ébredeztek ezek a mozgalmak, amikor a trónon is egy nő ült. Viktória királynő viszont tartotta magát az angolok kemény, hagyománytisztelő mentalitásához, és szerinte a nőknek nem kellene magukat a politikába belevonni. A képviselők szerint már csak azért is fölösleges lenne a nőknek választójogot adni, mert úgysem értenék, hogy működik a parlament. Ezen beállítottságon akart Millicent Fawcett felülkerekedni, ennek érdekében 1897-ben megalapította a National Union of Women's Suffrage-t (azaz Nemzeti Unió a Nők Szavazati Jogáért). Fawcett kimért lépéseket tett, logikus érvekkel akarta meggyőzni ellenfeleit, mindennemű erőszakot kerülve. Véleménye szerint, ha a nőknek is be kell tartaniuk a parlament által kiadott törvényeket, igenis joguk van részt venni ezen törvények kialakításában. Abszurd, hogy egy nő hiába lehet vagyonos és rendelkezhet földbirtokokkal, az általa alkalmazott kertészeknek, inasoknak és munkásoknak joguk van szavazni, de neki nincs.

Fawcett módszere lassú előrelépést mutatott, egyesek szerint túl lassút. Ezért alapította meg 1903-ban Emmeline Pankhurst (Richard Pankhurst felesége) lányaival együtt a Women's Social and Political Union-t (Nők Társadalmi és Politikai Uniója). A NUWS elveivel ellentétben erőszakosabb fellépést választottak. Az első ilyen megnyilvánulás 1905-ben történt, amikor Emmeline lánya, Christabel, társával együtt megzavarták a liberális politikusok előadását azzal a kérdéssel, hogy szerintük a nőknek vajon szabadna -e szavazni. A politikusok (köztük Winston Churchill) csak hallgattak, mire a hölgyek elővettek egy transzparenst hatalmas VOTES FOR WOMEN felirattal. Akciójuk oly sikeres volt, hogy külön rendőri kíséretet kaptak a teremből, egészen a börtönig. Ezt követően egyre gyakoribbak lettek a tömeges megmozdulások és a királyi család nyilvános fellépéseinek megzavarása. Tüntetéseiket többször is leverte a rendőrség, nem épp finom módszerekkel, minek következtében több szüfrazsett is életét vesztette, köztük Emmeline testvére is. Ezen felbuzdulva megalapította női testőrségét, akiket Edith Garrud segítségével ju-jitsura képeztek ki, hogy jobban meg tudják védeni magukat és társaikat. Gyorsan alkalmazkodtak a hírszolgáltatás új formáihoz hatalmas példányszámban nyomtatott szórólapjaikkal és illusztrált hetilapjaikkal, mint a Votes for Women és a The Suffragette, ezzel a maguk oldalára állítva a közvélemény szimpátiáját. Ez a szimpátia viszont nem tartott ki sokáig, mivel 1911-től a The Suffragette egyre gyakrabban adott hírt bombatámadásokról és gyújtogatásokról; az első világháború kezdetéig több mint 300 esetről olvashattak. Templomok, házak, üzletek… Az ember azt hinné, hogy semmi sem volt nekik szent, pedig de. Az élet. Maga Emmeline utasította az aktivistáit, hogy még kisállatot sem ölhetnek meg, csak a saját életüket áldozhatják fel.

A legismertebb esete egy szüfrazsett önfeláldozásának Emily Wilding Davidson halála, ami eredetileg nem is önfeláldozásnak indult. A lelkes aktivista 1913.6.4.-én a mozgalom zászlajával ment az Epsom derbire, hogy azt a cél előtti kanyarban több kamera előtt a király lovának kantárjára tűzze. Tervének egyetlen bökkenője volt: nem számolt vele, hogy egy derbin egy ló… nos, gyorsan megy. Az ütközést követően ájultan maradt a földön, majd négy nappal később elhunyt. ”Mártírhalála” többet ártott a mozgalomnak, mint amennyit segített. A politikusok nagyban kezdték hangoztatni, mennyire megbízhatatlanok a nők, hisz, ha egy diplomás nő ilyen őrültségre képes, mit tennének az alacsonyabb képzettséggel rendelkező társaik?

Az emberek közt a legnagyobb botrányt mégis épp a parlament egyik döntése váltotta ki. A szüfrazsettek eleinte még a legalacsonyabb büntetés kifizetését is megtagadták, inkább önként börtönbe vonultak, ezért a későbbiekben már egyenesen oda is vitték őket. Még így sem adták fel a küzdelmet a rendszer ellen, és éhségsztrájkba kezdtek. A parlamentnek nem volt más választása, mint bevetni a kényszeretetés módszerét, vagyis orron levezetett csöveken keresztül a szervezetbe juttatni a táplálékot. Nem kis felháborodás kelt abból, hogy értelmiségi, középosztálybéli nőkön olyan eljárást alkalmaznak, amit eddig csak az elmegyógyintézetekben használtak. A cél a rabok fizikai és mentális megtörése volt, ezért nem is finomkodtak, több kiszabadult szüfrazsett írt a kényszeretetés megalázó folyamatáról naplóikban, vagy publikáltak szüfrazsett lapokban. A parlament mégis el akarta kerülni, hogy még több mártírja legyen a mozgalomnak, ezért még 1913 folyamán megszavazta a Cat and Mouse Act-et, amivel regulázni akarták az elfogott szüfrazsettek aktivitását. Az elv az volt, hogy az éhségsztrájkban legyengült nőket annyi időre engednék szabadon, hogy újra erőre kapjanak, majd bármilyen banális indokkal újra letartóztatták őket. Az állam nem is törődött azokkal, akik a legyengülés következtében a börtönön kívül meghaltak, hisz az már nem az ő bajuk volt. Valószínűleg sikeres is lett volna a tervük, ha nem tesz keresztbe két faktor: az egyik, hogy a legtöbb nő nem hagyta magát újra letartóztatni, amint kikerültek a börtönből, egy jól kiépített hálózat segítségével eltűntek a hatóságok szemei elől; a másik zavaró tényező az első világháború kitörése volt. Emmeline Pankhurst feloszlatta a szüfrazsett mozgalmat, és beutazta az országot, hogy a patriotizmus szellemében munkára buzdítsa az ország nőit. A háború alatt megnőtt a nők közéleti szerepe, így már elkerülhetetlen volt a jogi reform, melynek következtében 1918-ban a parlament a 30 év fölötti nőknek megadta a szavazati jogot a helyhatósági választáson, majd 1928-ban egyenlővé tette a férfiakéval: általános választójog minden 21 év fölötti állampolgárnak.

A Monarchia területén a választójogokért való küzdelem nem vett ilyen drasztikus irányt, inkább arra hasonlított, ahogy Millicent Fawcett képzelte el. Az 1860-as évektől már képzettséggel vagy megadott vagyonnal rendelkező nőknek szabadott szavazni, ezen jog kiterjesztéséért vívott harcban magyar és cseh részről is találunk kulcsszereplőket.

Magyarországon Bédy-Schwimmer Rózsa lett a nőmozgalom élharcosa. Amellett, hogy 1901-től a Nőtisztviselők Országos Egyesületének elnöke volt, beszédeivel (például a magyar munkásnők helyzetéről) nemzetközi hírnévre tett szert. Glücklich Vilmával, Magyarország első bölcsészdiplomás nőjével, megalapították a Feministák Egyesületét, melynek újságjában, A Nő és a Társadalom-ban a választójog követelése mellett az oktatás és az egészségügy helyzetére is reflektáltak. A hazai és nemzetközi nőmozgalmakban vállalt vezető szerepén túl a Magyar Nemzeti Tanács tagjaként Károlyi Mihály Svájcba küldte őt, majd 1918.11.19.-én hivatalosan nagykövetté nevezte ki, amivel Rózsa lett a világ első női nagykövete. Igyekezetei részleges sikert hoztak - 1918-ban a 24 év feletti képzett nők már szavazati jogot kaptak, szélesebb körökre csak 1945-ben terjesztették ki.

A Cseh Királyság területén is fokozatos sikereket értek el, ilyen volt például az első lánygimnázium alapítása 1890-ben Eliška Krásnohorská vezetésével. Az Egyesül Királysághoz hasonlóan itt is sorra alakultak a nőegyletek, amiért 1903-ban Františka Plamínková (a cseh feminizmus éllovasa) létrehozta a Ženský klub český-t, mint egy ernyőszervezetet ezen egyesületeknek. A Prágában működő központjukból kiindulva több téren is angazsálták magukat, a választójog mellett követelték az oktatás terén a koedukált iskolák létrehozását és a tanárnők cölibátusának eltörlését (amiben többek között Plamínková is érintett volt), szociális téren a munkai egyenjogúságot. Plamínkovának hála még a parlament összetétele is változott – bár a törvény tiltotta a kiváltságokkal nem rendelkező nőknek a szavazást, észrevette, hogy sehol sem írták, hogy nőre nem lehet szavazni. Ennek a kiskapunak hála jutott be 1912-ben Božena Viková-Kunětická az állami diétába, de a megkülönböztetések még képviselőként sem kerülték el, ugyanis néha még az ülésterembe sem akarták beengedni.

(F. Palmímková)

A rengeteg igyekezet ellenére a végső döntés mégis a férfiak kezében van, ezért hatalmas szerencséjük volt az újonnan alakult Csehszlovákia női lakosainak, hogy olyan ember került az állam élére, mint Tomáš Garrigue Masaryk. Eszünkbe jutott valaha rákérdezni/utánanézni, honnan is jött a két vezetéknév? Az ő esetében szó sincs a nemesekre jellemző, már-már többsoros felsorolásáról, Masaryk a felesége, Charlotte iránt érzett szerelmét akarta nevének felvételével kifejezni. Fiatalkoruk óta ismerték egymást Plamínkovával, így nem csoda, hogy legidősebb lánya, Alice is lelkes támogatója lett a feminista mozgalomnak. „Není otázky ženské, je jen otázka lidská“, azaz „Nincs női kérdés, csak emberi” – modern hozzáállásának hála 1919.1.31.-én törvénybe iktatták a nők és férfiak politikai és jogi egyenjogúságát, amivel először az év júniusában megtartott önkormányzati, majd 1920-ban tartott parlamenti választáson élhettek. Bizony, idén száz éve annak, hogy nőként szót kaptunk az állam vezetésének alakításában.

Nem tudom, kinek mi marad meg a cikkből… Szerepelt egy maréknyi név, amit az olvasó talán már egy óra után is elfelejt, hogy elolvasta. Valaki talán arra fog emlékezni, hogy milyen brutális módszereket képes bevetni egy állam, hogy megőrizze a veszélyeztetett stabilitását, másnak talán az marad meg, hogy ugyanaz az anyanyelve, mint a világ első női nagykövetének. Mindig élvezem a kutatást, de ez különösen megszólított. Látni, mennyi fáradozás ment abba, hogy a nők olyan jogot harcoljanak ki, ami nekünk már természetes. Talán épp ezért élnek egyre kevesebben vele? Lehetőségünk van olyat tenni, ami szépnagyanyáink idejében még szóba se jöhetett (elnézést a nemesi származású olvasóinktól), ne hagyjuk kárba veszni! Egyesek talán nem így fogják fel, de szerintem felelősséggel tartozunk nekik, legyen szó Millicent Fawcett-ről, Bédy-Schwimmer Rózsaról, Františka Plamínkováról, vagy azokról a nőkről, kiknek neve talán nem maradt fenn, de felvonuláson vettek részt, fel mertek szólalni nem félve a következményektől, és nem adták fel. Mindazokért, akik azért harcoltak, hogy (Emmeline Pankhurst szavaival élve) „eljöjjön az idő, amikor egy születendő kislány egyenlő esélyekkel vág neki az életnek, mint fiútestvérei.” Most van az az idő. Hadd legyenek büszkék ránk.