Ami nem öl meg, az feldühít (spoilermentes)

Tagadhatatlan, hogy az elmúlt évtizedre a képregényfilmek aranykoraként fogunk emlékezni. Ez a műfaj fejlődött a legtöbbet, ez érintette meg leginkább a közönségeket, és a filmművészetre mért gigászi hatását is csak a sznobok tagadják. Egyszer azonban minden korszak lezárul, és hiába lálálázik befogott füllel Mickey egér, a jelek már egy ideje láthatóak. A DC-univerzumban már a saját színészei sem látnak jövőt, a FOX-féle X-Mennek annyi, a Bosszúállók: Végjátékkal pedig sokak számára lezárult a Marvel-univerzum. Valahol költői, hogy Todd Phillips pont a kijárat küszöbén rukkolt elő saját képregényfilmjével, a Jokerrel, ami szembemegy minden, a Marvel-univerzum alatt felhígult közönség által elvárt konvencióval. Korhatáros besorolás, az alapanyag újraértelmezése, komplett műfajváltás és az univerzumépítéstől való teljes elhatárolódás. Mit művelt ez az őrült?! Lássuk! 

A történet középpontjában Arthur Fleck (Joaquin Phoenix), a mentálisan sérült, depresszióval küszködő wannabe komikus áll. Lakhelye Gotham City, mely éppen a felső osztály elleni civil lázongásoktól visszhangzik. Arthur ebben a közegben próbál kétségbeesetten kialakítani valamiféle életet, ám a folyamatos megaláztatás, elutasítás és indokolatlan bántalmazás elől végül csak az erőszakba tud menekülni. Ekkor éri a nagy meglepetés, ámokfutóként ugyanis jobban érzi magát, mint valaha. Sőt, emberek százainak válik példaképévé, és még azok is felfigyelnek rá, akik korábban egy köpésre sem méltatták az utcán. Ahogy Arthur egyre mélyebbre süllyed a saját gyűlöletében, úgy próbálok én is egyre mélyebbre süllyedni a moziszékemben, mert valahogy képtelen vagyok nem együttérezni ezzel a pszichopatával. Mi a franc?!

A Joker nem egy szuperhősfilm. Elképesztő, hány nézőt hallottam csalódottan sóhajtani az akciójelenetek hiányán, holott a rendező nem árult zsákbamacskát. Az első előzetes óta sulykolja belénk, hogy ez nem egy akciófilm lesz. Valami teljesen más. Egy nyomasztó, kegyetlen, vérprofi pszichodráma, ami nem állít görbe tükröt a társadalmunknak, hanem darabokra töri azt az arcán. Ja, és nem mellesleg a 2010-es évek egyik legjobb filmje. Nem szeretek hiperbolikus kijelentésekkel dobálózni, de amit a Másnaposok-trilógia író-rendezője (igen, ő) letett az asztalra, az egy kisebb csodával ér fel. A Joker elsősorban egy jellemrajz. Egy olyan jellemé, ami a mindannyiunkban ott szunnyadó antiszocialitás megtestesülése, ami egyszerűen tehetetlennek érzi magát a társadalom fertőjével szemben, és legszívesebben porig rombolná annak emlékműveit. Ezt az életérzést szinte kaparni lehet a képernyőről. Úgy elmerülünk Arthur elméjében, hogy még hazafelé metrózva is a kiutat fogjuk keresni.

Egy ponton Arthur közli a pszichológusával, hogy csak negatív gondolatok járnak a fejében. Todd Phillips forgatókönyve és rendezése bámulatos képet adnak arról, milyennek tűnhet a világ egy ilyen elme számára. Egyetlen poén, egyetlen vidám pillanat nincs az egész filmben, egyedül az erőszak általi „igazságszolgáltatás” ad feloldozást Arthur és a néző számára is. A másodlagos karakterekről szinte semmit nem tudunk meg, még Arthur romantikus kapcsolata is csak akkor kap kiemelt figyelmet, amikor hátráltatja a főszereplőt. Arthur minden interakciója a külvilággal kényelmetlen, amikor pedig egy történeti csavar végre reményt adna a jövőjét illetően, szinte azonnal zátonyra fut az egész. Stanley Kubrick óta egy filmkészítő sem tudta ennyire hitelesen visszaadni az elmebaj kilátástalanságát. A rendező eléri, hogy Arthur Jokerré válása a néző számára is az egyetlen lehetséges kiútnak tűnjön. Viszont hiba lenne azt állítani, hogy mindez egyedül az ő érdeme.

Joaquin Phoenix egyértelműen a film legnagyobb ütőkártyája. Olyat alakít ez az ember, hogy ipari szögbelövővel fogom felkoncolni az Oscar-bizottságot, ha nem vágnak hozzá egy aranyszobrot tavasszal. Játéka A sötét lovag-féle Heath Ledgeréhez hasonlítható a leginkább, nem is annyira stílusban, mert két teljesen eltérő Joker-feldolgozásról beszélünk, inkább abban, hogy mindketten bámulatos tiszteletet mutattak a karakterük felé. Minden egyes arcmozdulat és hanglejtés mértani pontossággal illeszkedik az előzőhöz, mintha Phoenix nem is magától mozogna, hanem egy bábmester irányítaná őt klasszikus zenei kottára. Egyszerűen félelmetes, milyen kristálytisztán válik a cselekmény során esetlen, önbizalomhiányos flepnisből karizmatikus, határozott anarchistává. A mellékszínészek lényegesen kevesebb alapra tudtak építeni, de azért ők is kihozzák szerepeikből a maximumot. Külön öröm volt Robert de Nirot végre ismét olyan szerepben látni, amelyben minden jel szerint jól érzi magát.

Jogosan merülhet fel azonban a kérdés, hogy tulajdonképpen miről szól a Joker. Eredetfilmnek csak enyhe túlzással nevezhető, a klasszikus Batman-sztorit ugyanis nagyrészt átírja. Todd Phillips ráadásul tisztázta, hogy semmi kapcsolat nem lesz a készülő Batman-reboot és az ő filmje közt. Sok külföldi újságíró úgy érezte, hogy a Joker az erőszak ünneplése. Egyesek olyan kijelentésektől sem riadtak vissza, hogy a filmet be kéne tiltani, pár egyesült államokbeli moziban pedig álruhás rendőrök ülnek majd a vetítéseken, hátha a nézők véletlenszerű gyilkolásba kezdenek. Szerintem ez a hisztéria nevetséges. Egyszerűen elszoktunk attól, hogy egy blockbusterre ne csak szórakozásként, hanem művészeti alkotásként tekintsünk. Valahogy hozzászoktunk, hogy akció-, kaland- és képregényfilmek vetítéseire nem is kell vinnünk az agyunkat. Négy éve a Mad Max: A harag útja is bámulatos fejtegetést tartott a feminizmusról, valahogy mégis mindenkinek annyi maradt meg, hogy volt a filmben lángszórós basszusgitár. Csak míg a Mad Max az eszmei mondanivaló figyelmen kívül hagyása mellett is egy baromi látványos és szórakoztató akciófilm volt, a Joker már nem ennyire megengedő. Nem szórakoztatni akarja a nézőket, hanem felpofozni őket. Megmutatni nekik, hogy mennyire vékony jégen korcsolyázik a társadalmunk. Nem foglal állást egy politikai irányzat vagy társadalmi diskurzus mellett sem, egyszerűen csak figyelmeztet, hogy az emberek türelme fogytán, és nagyon közel vagyunk ahhoz, hogy egy Arthur Fleck a pisztolyában lássa az egyetlen kiutat.

A Joker egy baromi üdítő film, ami 10 év Marvel-mánia után legalább annyira kellett a képregényfilmeknek, mint a közönségeknek. Újat ugyan nem mond, de páratlan profizmussal prezentál egy nézőpontot, mindezt a popkultúra egyik legmeghatározóbb figuráján keresztül. Ma már nem kell egy hordónyi sav ahhoz, hogy valaki Jokerré váljon. Elég kilépni az utcára és szembesülni a társadalommal. Ez az a film, ami 100 év múlva tökéletes képet fog adni 2019 kultúrájáról és társadalmi viszonyairól. Jobban nem is lehetne lezárni ezt a filmtörténeti korszakot, mint odaítélni a legjobb filmért járó Oscar-díjat egy képregényfilmnek. ENNEK a képregényfilmnek. Megérdemli!