Krajcáros második bohóckodása (spoilermentes)

"Mivel a mai alanyunk könyvadaptáció, mindannyian emlékezzünk Petőfi Sándor bölcs mondására, miszerint „Egy adaptációnak önmagában is meg kell állnia a helyét, és amennyiben nem kapom a mozijegy mellé a könyvet, teljesen lényegtelen, hogy mi van benne, szóval ne küldözgessétek már nekem ezt a hülye »A film csak a jéghegy csúcsa!« Instagram-posztot, mert befordulok a konyhátokra, de nem csak az alvó szívem fog meggyulladni!"

Kevés zsáner korcsosult el annyira az évek során, mint a horror. 2019-re olyannyira a lázadó tinilányok retikülzsánere lett, hogy emberek ezrei kaptak vadul az inhalátoruk után, amikor a Fehér éjszakák „beteg” rendezője olcsó ijesztgetések helyett egy kegyetlen tragédiával indította a filmjét. Egyre kevesebben emlékeznek rá, hogy a jó horror alapja a jó dráma. A műfaj nagy klasszikusai nem dobálnak félpercente jumpscare-eket a néző arcába, hanem karaktereket, érzelmi szálakat és atmoszférát építenek, az ikonikussá vált ijesztgetések pedig többnyire mind a fináléból származnak. A 2017-es Az felismerte, hogy szakadék áll aközött, amire a műfaj képes, és amit a közönség vár tőle, így egy okos húzással hidat alkotott a kettő között. Egy alapvetően kreatív ijesztgetésre épülő, ám mellette bitangerős drámával operáló film volt, ami nem félt kíméletlenül bánni a kiskorú főszereplőivel. Az egyetlen (de nagy) gondom az volt vele, hogy a felvezetett drámai szálakkal nem igazán kezdett semmit, és az utolsó negyed óráig a főgonoszt is csak egy alakváltó fogsorként kezelte, konkrét pszichológiai fenyegetésként aligha. Egy friss és bevállalós horror volt, de nagyon érződött, hogy egy könyv befejezetlen első felét sodorták egész estés filmmé. És hogy mit kezdett ezzel a második felvonás? Lássuk!

27 évvel azután, hogy a vesztesek nyugdíjazták Pennywise-t, ismét gyűlni kezdenek a holttestek Derry városában. Mike (a néger srác) felkeresi egykori barátait, hogy emlékeztesse őket az esküre, miszerint ha valaha ismét elszabadul a pokol, mind hazatérnek bohócnézőbe. A hajdani vesztesek azonban már mind új életet kezdtek, a Derryt belengő misztikus erő ráadásul feledtette velük a gyerekkori emlékeket. Ahhoz, hogy egy indián rituáléval végleg elkenjék Pennywise száját, kénytelenek felkutatni a múltjukat és egyenként szembenézni a traumákkal, amik annak idején sebezhetővé tették őket. Vajon sikerül? Vajon meg tudnak bocsátani saját maguknak? Vajon ezúttal végleg legyőzik a bohócot? Vajon mi a francrot szívott az a sok ember, akik szerint az első rész jobb volt ENNÉL?!

Oké, nyilván ez személyes preferencia kérdése, de szerintem az Az – Második fejezet olyan cifrán bécsi keringőzi az első részt a kijárathoz, hogy a fél násznépet magával rántja. Nem is tudom, hol kezdjem. A karakterek! Már az első részben is baromi jók voltak, ezúttal viszont elmélyíteni is sikerült őket. A film egy kifejezetten érdekes fejtegetést tart arról, hogyan kísértik a gyerekkori traumák egy ember egész életútját, és miképp lehet felülkerekedni rajtuk. Egy ilyen kényes témát viszont csak egy roppant kifinomult forgatókönyv és egy remek színészgárda mellett lehet vászonra vinni. A legnagyobb dícséret ezen a fronton talán a felnőtteket illeti, akik egyszerűen szenzációsak. Hibátlanul tükrözik a gyerekek viselkedését, ugyanakkor a komplexebb, érettebb érzelmeket is el tudják kapni, így végre nemcsak vicces mindenki, hanem jellemfejlődés is van. Egyedül Mike (a néger srác) lóg ki a sorból, aki már az első részben is borzasztó jellemtelen figura volt, és sajnos felnőttként is csak egy sivatagi kaktusz érzelmi komplexitása jutott neki. Ezért viszont bőven kárpótol Pennywise, aki egyszerűen ural minden jelenetet, amiben feltűnik. Bill Skarsgårdot ezúttal többet hagyták színészkedni, ami baromi jót tett a filmnek, Skarsgård elvetemült arcjátéka és szövegei ugyanis félelmetesebbek bármilyen CGI-szörnyetegnél. Ezúttal ráadásul sokkal fenyegetőbb nemezis, hiszen nemcsak ijesztget, de pszichológiai terrorral, gúnyolódással és provokációval aktívan ostrom alatt tartja a főszereplőket.

A remek szereplőgárda viszont mit sem érne, ha a forgatókönyv rosszul kezelné őket. Szerencsére erről szó sincs. A dialógusok pörgősek, izgalmasak és olyan kibaszott sok a káromkodás, hogy aki már ettől a mondattól is félrenyelte a kakaóját, az be se üljön rá moziba. A felnőttek interakciói legalább annyira természetesek és szórakoztatóak, mint a gyerekekéi, amire szükség is volt, az első órában ugyanis beszélgetésen kívül nem sok más történik. A film rengeteg időt tölt karakterépítéssel, így ezúttal a cselekmény is lassabb, és akár kínkeserves szenvedés is lehetett volna, ha a humor nem lenne kifogástalan. Már az első rész is olyan rekeszizomfitnesszt igényelt, ami azért szokatlan az átlag horrornéző számára, de megkockáztatom, hogy a folytatás ezt nemcsak felülmúlja, de talán a műfaj eddigi legviccesebb alkotása. A gyerekek komolytalan csipkelődése tökéletes kontrasztban áll a felnőttek stresszhelyzetből fakadó kínos humorával, de ami a legfontosabb, a film megálljt tud parancsolni a humornak. Csak az vicces, akinek a cselekmény szempontjából annak kell lennie, és csak akkor, amikor indokolt. Ez nem hangzik atomfizikának, de a Marvel például már jó ideje nem tudja, mikor kell felhagyni a viccekkel és teret engedni a drámának. Itt LEGO-szettként áll össze a sírás és a nevetés, a fizetés pedig nem a kutya bélsara, hanem egy olyan finálé, ami alatt nyugodtan használhatták volna a szívverésem által generált energiát a vetítőgép működtetésére.

Talán itt lenne célszerű megemlíteni, hogy az Az – Második fejezet nem annyira ijesztő, mint az elődje. Nyomasztó, kegyetlen és van pár félelmetes pillanata, de inkább egy dark fantasy monumentális végjátékára emlékeztet, mintsem klasszikus horrorra. Az akció sokkal kiforrottabb, a látvány is grandiózusabb, a végső harc pedig ezúttal nem egy felturbózott bújócska, hanem egy felturbózott kő-papír-olló egy tízméteres bohóccal. Sajnos a film egyetlen komolyabb kapufája, hogy a finálé kissé tovább tart, mint ameddig szívesen látjuk, és amikor kedvenc cirkuszszökevényünk már ötödször pattan fel a főhősök naivitásán röhögve, akkor úgy bekiabálná az ember, hogy „azért kérem, urambátyám, méltóztassék megdögleni”. A türelmünket viszont egy váratlanul megindító lezárás jutalmazza meg olyan zenei aláfestéssel, amilyennel kevés horror büszkélkedhet.

Összességében sokkal jobban élveztem az Az – Második felvonást az elődjénél. Kicsit hosszabb a kelleténél, és biztos lesz, akinek túl kevés benne a horror, de mindenképpen egy szórakoztató, szívbemarkoló és monumentális blockbuster. Akinek az első rész nem tetszett, az ne ettől várja a megváltást, akinek pedig igen, az szépen lebegjen a moziba!