2019 legjobb filmjei

Filmes fronton nehéz 2019-nél jobb finálét elképzelni az évtizednek. A mozik úgy osztották a felejthetetlen élményeket, mint John Wick az özvegyi jutalékot, és szinte bűncselekménynek érződik csak tizet szerepeltetni egy toplistán. Míg 2018 leginkább a blockbusterek monumentális védőbeszéde volt, 2019-ben az emberi érzelemvilág komplex, olykor nevetséges mivolta került reflektorfénybe. Rengeteget faraghatott az érzelmi intelligenciáján az, aki tavaly aktív mozilátogató volt, a továbbiakban pedig megkísérlem felsorakoztatni a tíz SZERINTEM legkihagyhatatlanabb élményt, amivel 2019-ben a vásznon (vagy a képernyőn) találkozhattunk.

10 – Bosszúállók: Végjáték (Avengers: Endgame)

Alapsztori: Miután elvesztették életük legnagyobb csatáját, és a fél világ megszűnt létezni, a Bosszúállók egy utolsó, kétségbeesett offenzívát indítanak a földönkívüli Thanos ellen.

Bizony. Annyira erős a mezőny, hogy a Marvel-univerzum könnyfacsaró fináléjának (igen, fináléjának) „csupán” a sereghajtó szerepe jutott. A Russo fivérek lehetetlen feladatra vállalkoztak, amikor megpróbálták méltón lezárni az évtized legnagyobb popkulturális eposzát, a végeredmény viszont tökéletlenségében is tökéletes lett. Érdekes módon pont az teszi zseniálissá, amit a Disney előszeretettel hanyagol az univerzum újabb filmjeiben: a dráma. Van valami megfoghatatlan varázsa annak a kapcsolatnak, ami az évek során a nézők és a széria eredeti hatosfogata között kialakult, ez a film pedig elsősorban róluk szól. Tony és Natasha önfeláldozása, Steve végső döntése, valamint Thor önmagával való megbékélése még sokáig nem költöznek ki a szívemből, és nem azért, mert annyira látványos vagy szórakoztató jelenetek lettek volna. A történet minden tagadhatatlan grandiozitása ellenére a csendes, hétköznapi pillanatok visszhangoztak a leginkább, hiszen az igazán jó szuperhősfilmek a hősről szólnak, nem a szuperről. És bár igaz, hogy a humor gyakran túl van tolva, és hogy az epilógus szerintem még A Gyűrűk Urát is lehagyja „érjé' má' véget” szempontból, a Bosszúállók: Végjáték mindezek ellenére lett az elmúlt évek egyik legnagyobb moziélménye. Valódi ajándék azoknak, akik teljes erejében lehettek a részesei.

9 – Fehér éjszakák (Midsommar)

Alapsztori: Egy friss családi tragédiát követően az egyetemista Dani barátaival egy skandináv faluba megy kirándulni, ahol rövidesen szembesül a helyiek „sajátos” ünnepi szokásaival.

Baromi szórakoztató látni, ahogy a modern „horrorrajongók” a tizedik percben Usain Boltot megszégyenítő sebességgel rohannak ki a teremből, amikor egy valódi horrorral szembesülnek. Ari Aster úgy lett számomra az évtized egyik meghatározó rendezője, hogy ez még csak a második szereplése a tavalyi Örökség mellett. A végeredmény viszont mindkét esetben egy olyan szinten nyomasztó, de mégis gyönyörű film, hogy szerintem a következő évtized végén is minden jelenetükre emlékezni fogok. Ari Asternél jobban senki nem tudja elkapni a horror valódi esszenciáját, ami másodszorra is leginkább a színészi játékban érhető tetten. Mindenki (de leginkább Florence Pugh) olyan hitelesen reagál az eseményekre, hogy az félelmetesebb magánál a cselekménynél. Pedig a film alapvetően nem forradalmasítja a műfajt, csupán úgy veszi a halált, a szexualitást és a reménytelenséget, amilyenek valójában: KOMOLYAN. A Fehér éjszakák nem egy könnyen emészthető film. Tömve van szimbólumokkal, látszólag felesleges jelenetekkel, öncélúnak tűnő erőszakkal, de valójában egy minden képkockájában tudatos és konzisztens mestermű, ami valódi horrorrajongóknak kihagyhatatlan. Csak ne a mostanában divatossá vált, olcsó ijesztgetést várjátok, hanem valódi kegyetlenséget, valódi abszurditást és valódi tragikumot.

8 – Mi (Us)

Alapsztori: Egy afroamerikai család nyaralása élet-halál harcba torkollik, amikor nyaralójukban váratlanul az életükre tör négy titkozatos, vérszomjas, néma hasonmásuk.

Jordan Peele legnagyobb előnye thrilleríróként az, hogy a világon senki nem gondolkodik úgy, mint ő. A létező legváratlanabb, legbizarrabb irányba tudja elmozdítani a cselekményeit, amit már a tavalyelőtti Tűnj el!-nél is megtapasztalhattunk. A Mi nemcsak azért 2019 egyik legjobbja, mert nagyon vicces volt jegyet kérni rá („Mire?” „A Mire.” „Mi?!” „Igen.”), hanem mert egyre inkább hiánycikk az olyan film, aminek pusztán a szimbolikájáról órákig lehet vitatkozni. Minden elhangzó mondat, minden látványelem teóriák tucatjait támaszthatja alá vagy éppen cáfolhatja meg. Mivel pedig Jordan Peele szerintem maga sem teljesen érti, mit alkotott, így nem lehet a könnyebb utat választani, és egyszerűen rákeresni a megoldásra. A Mi egy több százezer darabos kirakós, ami tavasz óta félkészen hever a nappalimban, és örömmel ülök le elé időnként, mert mindezek mellett elképesztően szórakoztató. Nem egy kísérleti művészfilm, hanem vérbeli akcióthriller remek alakításokkal, üdítően groteszk humorral, parádésan megrendezett akciójelenetekkel és az elmúlt évek egyik legokosabb csavarával. Tényleg nem tudom, mikor láttam utoljára olyan filmet, ami bármilyen lelki állapotban nézhető, mert ha a mondanivalójára és allegóriájára épp nem vagyunk nyitottak, akkor is teljes mértékben le tud kötni.

7 – Tőrbe ejtve (Knives Out)

Alapsztori: Miután egy világhírű krimiszerzőt holtan találnak a dolgozószobájában, Benoit Blanc detektív egy nem mindennapi család gyűrűjében próbál a rejtély megoldására találni.

Rian Johnson idén is azt csinálta, amit mindig (és ami miatt sokaknál kiveri a biztosítékot). Fogott egy műfajt, jelen esetben a detektívkrimit, darabjaira szedte, megvizsgálta, milyen formai elemekkel él hagyományosan, majd az egészet a feje tetejére állította. Semmi nem úgy történik, ahogy gondolod. Senki nem olyan, mint gondolod. Helyette egy olyan filmet kapsz, ami jelenetről jelenetre képes megújulni, újradefiniálni a konfliktusát, a karaktereit, egyik pillanatban megnevettet, a másikban sokkol, és a stáblistáig nem engedi el a figyelmedet. Ez az a film, ahol még szándékosan sem lehet lelőni a poént, mert körülbelül tizenhat van belőle, és mindegyik egy komplex matekegyenlet. Johnson előadásában viszont egy pillanatra sem válik zavarossá, ráadásul jó krimihez méltóan a figyelmes néző maga is rájöhet a megoldásra (én rájöttem, és a nagy reveláció még így is meg tudott lepni). Az egyik legszórakoztatóbb és legmegkapóbb két óra, amit az elmúlt években moziban töltöttem, mert valljuk be, milyen gyakran látunk vérbeli detektívfilmet a nagyvásznon? Oké, ott volt a Gyilkosság az Orient expresszen, de milyen gyakran látunk JÓ detektívfilmet? Johnson egy stábnyi karizmatikus tehetséggel, roppant stílusos látvánnyal és egy frappáns forgatókönyvvel ezt a hiányt is pótolta. Az egyik legjobb 21. századi krimi!

6 – Az ír (The Irishman)

Alapsztori: Frank Sheeran, az amerikai szervezett bűnözés egyik bérgyilkosa egyre feljebb kerül az alvilági ranglétrán, miközben legjobb barátja fokozatosan a maffia célpontjává válik.

Történt egy őszi reggelen, hogy a fél világ Martin Scorsese ellen fordult a Marvelről alkotott negatív véleménye miatt, ő pedig a gyűlölködés kereszttüzében vászonra juttatott egy mesterművet, mert ezzel foglalkoznak a valódi tehetségek, nem pedig botrányt szítanak fiktív univerzumok miatt. Az ír szó szerint egy olyan élmény, amiben több mint 20 éve nem volt részünk, hiszen a 90-es évek maffiafilmjei valahogy a saját dekádjukban ragadtak. Most azonban visszatérhetünk a műfaj fénykorába Robert de Niro, Al Pacino és Joe Pesci, valódi színészlegendák vendégszereplésével, akik egy pislantással porig tudnák rombolni a Színművészeti Egyetemet. Még a helyenként bizarr digitális fiatalítás sem ront a helyzeten, Scorsese parádés, 90-es éveket idéző rendezése pedig egyébként is arannyá kovácsol mindent. A film viszont sokkal több egy nosztalgiavasútnál. Egy megható tragédia a barátságról, a változásról, a (többnyire rossz) döntésekről, s bár ezek mára közhelyes témákká fajultak, Scorsese egészen új színben, az élet tulajdonképpeni rövidségének keserű csomagolásában tálalja őket. Bármennyire is hihetetlen, a csaknem négy (!) órás kaland végeztével, a stáblista udvariatlan betoppanásakor csak egy dologra tudtam gondolni. Ennyi volt? Ennyi volt. És mindannyiunk számára csak ennyi lesz, szóval ne pazaroljuk el.

5 – Volt egyszer egy... Hollywood (Once Upon a Time... in Hollywood)

Alapsztori: A lecsúszott zsánerszínész, Rick Dalton és kaszkadőre, Cliff Booth kétségbeesetten keresik a helyüket egy változó Hollywoodban, a 60-as évek és az aranykor alkonyán.

A legendás Quentin Tarantino talán a legmegosztóbb filmjével rukkolt elő idén. Nem is a minőség szab gátat a nézők között, inkább a drasztikus műfajváltás. Karakterorientált fekete komédia helyett itt egy Hollywoodhoz szóló szerelmeslevelet kapunk, ami elsősorban (de nem kizárólag) a filmrajongóknak készült. Ők fognak vigyorogni a tonnányi referencián, ők fogják tudni átélni a hollywoodi történelemből fakadó konfliktusokat, és a főszereplők szimbolikája is valószínűleg nekik fog majd leesni. A gyökereitől viszont azért Tarantino sem tudott messzire szaladni, a közel kétórás korrajz ugyanis végül egy bámulatosan abszurd vérontásba torkollik, amit a rendező pályafutásának legérzelmesebb befejezése koronáz meg. Ismét csak nehéz szavakba önteni, miért jelent a filmrajongók többségének olyan sokat ez a 150 perc. Talán azért, mert tulajdonképpen Hollywood erejéről szól. Tarantino bemutatja, hogy a filmművészetet nem korlátozza semmi, még a valóság sem. Ha akarunk, a vásznon akár elégtételt vehetünk azokért az atrocitásokért is, amikért a valóságban nem sikerült. Mindezen pedig olyan pazar atmoszféra mellett mélázhatunk el, amilyenre az Ed Wood óta nem volt példa. Teljesen érthetőek az ellenvélemények, és kétségtelenül nem ez a mester legjobbja. De aki vévő a rétegelt, elemezhető filmekre, az könnyen kincsesbányára találhat benne.

4 – Élősködők (Parasite)

Alapsztori: Egy alattomos dél-koreai család cselszövéssel egy gazdag kúria személyzetévé válik, ám egy váratlan fordulattal nemcsak a lebukás, de az életveszély is fenyegetni kezdi őket.

2019 egyik legnagyobb durranása egyértelműen a dél-koreai Bong Joon-Ho társadalmi thrillere, ami orkánként söpört végig a világon, és még a kisebb európai mozikba is utat tört. Nehéz spoilermentesen érzékeltetni, mitől működik annyira jól ez a film, de megpróbálom. Képzeljetek el egy gusztustalan, de mégis álnokul szórakoztató tragikomédiát, ami már önmagában is az év egyik legjobbja lenne, a játékidő felétől viszont komplett műfajváltáson esik át, és az új műfajában is a legjobb teljesítményt produkálja Hitchcock óta. Volt egy félórás szekvencia, amit szabályosan végiglihegtem, annyira izgultam. Bong (nem az a bong, ez a rendező vezetékneve) olyan mennyiségű feszültséget termel a második félidőben, hogy azzal egy évre biztosítani lehetne Dél-Afrika áramellátását. És mindezt az után, hogy előtte egy egész órán át nevettetett minket a főszereplők kreatív cselszövéseivel. A kezdetben felszabadultan kacagó közönség konkrétan síri csendben, kiszáradt torokkal ülte végig a film második felét, ilyet pedig még moziban soha nem tapasztaltam. Az atmoszféra mellett ráadásul a cselekmény is roppant érdekes, számunkra pedig különösen új keletű lesz a szereplők sajátos értékrendszere, általa pedig a befejezés, amihez hasonlót még garantáltan nem láttunk nyugati drámákban. Talán a legjobb idegen nyelvű film A faun labirintusa óta.

3 – Az aszfalt királyai (Ford v Ferrari)

Alapsztori: Hogy visszaszerezze cége jó hírét, ifjabb Henry Ford megbíz két autóversenyzőt, hogy közösen fejlesszenek ki egy versenyautót, ami felveheti a harcot a Ferrarival a Le Mans-i futamon.

Minden évben van egy film, ami leginkább technikai szempontból magaslik ki, idén pedig ezt a posztot James Mangold autóversenyzős mozija tölti be. Ha csak egy filmet kellene mondanom 2019-ből, amit egyszerűen nagy vásznon és üvöltő hangszórók mellett kell látni, akkor ez az. A Le Mans-i finálé olyan szinten organikus látvánnyal és hanghatással bír, hogy tényleg úgy éreztem, mintha a nézőtéren vagy a bokszutcában ülnék. Hallani lehetett minden esőcseppet, az autók tompa süvítését a távolban, a műanyag zacskók csörgését a nézők között, egyszerűen mindent. Ez pedig azért hatalmas teljesítmény, mert egy autóverseny-pálya az utolsó hely, ahová ezen a világon vágyom. Velem, aki egy bekezdésnyi Forma-1-tudósítás elolvasása után is horkolva zuhanok a padlóra, ez a film értette meg, mit lehet szeretni ebben a sportban. Ha pedig ez nem lenne elég, Az aszfalt királyai még a hagyományos kategóriákban is kimagasló. A színészek fürdenek a szerepeikben (az élen Christian „Brit Akcentus” Bale-lel), a dialógusok végig pörgősek és izgalmasak, a dráma és a humor is meglepően jól működik, ráadásul a film végig szórakoztató tud maradni, ami a témáját és a hosszát tekintve nem kis teljesítmény. Ilyen magas minőségű életrajzi mozikból egyre kevesebb van, szóval becsüljük meg őket.

2 – Joker

Alapsztori: Az elmebeteg Arthur Fleck igazságtalan tragédiák sorozatával szembesül, reménytelensége pedig fokozatosan megszüli sötét, anarchista alteregóját, Jokert.

Todd Phillips sötét képregényfilmje jött, látott, és a világ jelentős hányadának a szemében győzött is. Az évtized egyik legfontosabb alkotása, és valahol költői, hogy épp a Bosszúállók: Végjáték után került mozikba. Az elmúlt években a képregényfilmek nagy általánosságban a fantáziátlanság és a komolytalanság szinonimájává váltak, és bár akadtak időnkénti kivételek, a műfaj fokozatosan egyre kevesebbet követelt meg a közönségétől és magától egyaránt. Ezért olyan fontos, hogy a dekád egyik legkeményebb morális üzenetét egy képregényfilm fogalmazta meg. Ha valakit nem veszünk emberszámba, akkor idővel állatként próbál majd király lenni. Civilizációs szinten még mindig nem sikerült ezt az alapvető igazságot felfogni, és valahol félelmetes, hogy a média többet foglalkozott azzal, milyen hátassal lesz egy film a nézőkre, mint az annak témájául szolgáló probléma megoldásával. És bár a szimbolika és a morális állásfoglalás természetesen nem mindenkinél találtak be, még ők sem kifogásolhatják Joaquin Phoenix tragikus, részletgazdag alakítását vagy a nyomasztó, karakteres audiovizualitást. A Joker még tíz év múlva is ugyanolyan hatásos film lesz, mert nem trendekre vagy mémekre építkezik, hanem az alapvető emberségünkre. A bevételi rekordok pedig bizonyítják, hogy még mindig vevők vagyunk az ilyen történetekre.

1 – Házassági történet (Marriage Story)

A színházrendező Charlie és a színésznő Nicole békés körülmények közt szeretnének elválni, ám minden megváltozik, amikor az egyikük ügyvédje háborús konfliktussá kovácsolja a helyzetet.

Egyértelműen a Jokert tartom az év legfontosabbjának, de ha egy földönkívüli arra kérne, hogy mutassak neki egy műalkotást 2019-ből, akkor Noah Baumbach „romantikus” drámája lenne az. Idézőjelben, hiszen a film egy válást mutat be, de éppen annyira szól szeretetről, mint gyűlöletről. Tulajdonképpen ettől működik olyan jól. Nincsenek abszolút igazságok, minden figura szürke jellem, mindenki hibázik, de ugyanúgy mindenki megérdemli az együttérzést is. Nem tudom, mikor volt utoljára dolgom ennyire kidolgozott karakterekkel. Úgy érzem, hogy a film 130 perce után én is meg tudnék írni egy dialógust a főszereplők között, mert annyira teljes és természetes képet kaptam a személyiségükről. Nyilván sokat ad az élményhez az is, hogy mind Scarlett Johansson, mind Adam Driver életük alakítását hozzák, és tökéletesen tudják egyik pillanatban megutáltatni, a következőben pedig megszerettetni magukat a nézővel. Ez kruciális, hiszen az ok, amiért számomra végérvényesen megelőzi a Jokert, az pont a közvetített üzenet, ami elveszett volna, ha bármelyik főszereplő jobban működött volna a másiknál. Az életben semmi nem olyan fontos, mint a kapcsolataink. Sem a pénz, sem a siker, de legkevésbé az egó. Ez ismét csak orbitális közhelynek hangzik, de utolsó gondolatként javaslom, hogy mindenki nézze meg a Házzasági történetet, majd gondolkodjon el, hogy ez a „magától értetődő ” igazság igazából mennyire érvényesül az életében.