Az erőszak legitimizálása a reneszánszban

Előzetes megjegyzés: nem minden és mindig nő az áldozat, nem minden és mindig férfi az elkövető.

A szexuális erőszak bűncselekmény, mégis nő legyen a talpán, aki vállalja a feljelentésével járó eljárást (nőkről lesz szó, és ha nem érted miért, olvass bele ebbe a cikkbe). Elkoptatott frázisok, áldozathibáztatás éri azokat, akik egy szexuális abúzus után segítséghez fordulnak. És jaj annak a nőnek, aki beszélni mer róla, hisz a válasz „minek ment oda”, „nem kellett volna mindent kitenni”, „biztosan ő is akarta”, „szerintem csak kitalálta” és társai. Érdekes, hogy amint valaki mesél az őt ért erőszakról vagy szexuális visszaélésről, az első reakció a társadalom részéréről a számonkérés, mintha ez morálisan felmentené az elkövetőt. Közben elméletileg a társadalmunk teljes mértékben elítéli az erőszakot, de akkor hogy is van ez?

„A nemi erőszak kultúrája: azt mondani lányoknak és felnőtt nőknek, hogy gondold meg, milyen ruhát veszel fel, hogy viseld azt, milyen testtartással és milyen utcákon sétálj, mikor sétálj, kivel sétálj, kiben bízhatsz, mit csinálsz, kivel csinálod, mit igyál, mennyit igyál, a szemébe nézz-e valakinek, ha egyedül vagy, ha egy ismeretlennel vagy, ha haverokkal vagy, ha több ismeretlennel vagy, ha sötét van, ha ismeretlen a környék, ha cipelsz valamit, hogyan vidd azt a valamit, milyen cipő legyen rajtad, ha netán futásra kerülne a sor, milyen táska van nálad, milyen ékszert viselj, hány óra van, melyik utca ez, milyen környék ez, hány emberrel feküdtél már le, miféle emberek azok, kik a barátaid, kinek adod meg a számod, ki van otthon, amikor a szállító érkezik, hogy olyan lakásba költözz, ahol látod, ki áll az ajtóban, mielőtt ő látna téged, hogy lessél ki, mielőtt ajtót nyitsz a kiszállítónak, hogy szerezz be egy kutyát vagy legalább egy ugatást imitáló gépet, legyen szobatársad, járj önvédelmi kurzusra, hogy mindig légy óvatos, mindig légy éber, mindig nézz a hátad mögé, mindig figyelj oda a környezetedre, soha egy pillanatra se lazíts az éberségeden, különben szexuális támadásnak leszel kitéve, és ha nem követted az összes szabályt, a te hibád lesz.” (McEwan, 2009)

A „rape culture” vagy magyarul nemi erőszak kultúrájának fogalma először 1974-ben a Rape: The First Sourcebook for Women by New York Radical Feminists c. könyvben fordult elő, és az utóbbi években főleg a METOO mozgalom okán vált beszédtémává, és nem csak feminista körökben. A fogalom és a probléma beszivárgott a mainstreambe. Mindenkinek van róla véleménye: vagy egyetért vele, hogy a szexuális abúzus semmilyen körülmények között sem az áldozat hibája, vagy keresi az „enyhítő” körülményeket. A fenti idézet tökéletesen bemutatja, hogy mi a dolga egy jóravaló nőnek a második tábor szerint. De ezen hozzáállás mögött a szakemberek mást is felfedezni vélnek, mintsem puszta nőgyűlöletet vagy patriarchális tradicionizmust. Az áldozathibáztatás másik oka, hogy így megmarad az illúzió, hogy ha elég óvatos az ember, vele nem történhet meg. Ha betartjuk az íratlan szabályokat, nem esik bajunk. Kár, hogy az erőszak többsége nem egy átbulizott éjszaka után történik a sötét sikátorban, hanem otthon. Kár, hogy az elkövetők nagy százaléka nem egy ismeretlen, hanem az áldozat élettársa vagy rokona.

De mi köze van a '74-ben megszületett fogalomnak a reneszánszhoz? A reneszánsz művészetben gyakori volt a halál és az öngyilkosság ábrázolása. A legnagyobb népszerűségnek Lukrécia megszégyenítése bizonyult. A Livius írásaiból ismert történet szerint Lukrécia egy előkelő római nő volt, aki híres volt erényességéről és hitvesi hűségéről. Férje, Tarquinius Collatinus épp ezzel dicsekedett Ardea ostroma idején. Ezután a férfi egyik rokona, Sextus Tarquinius titkon otthagyta a tábort, meglátogatta Lukréciát, aki rokonként tisztességgel megvendégelte, ő pedig az éjszaka megerőszakolta a nőt. Lukrécia nem bírta elviselni a szégyent, így másnap a férje és apja előtt elmesélte a történteket, majd egy tőrrel szíven szúrta magát. A merénylet és a nő halála közfelháborodást keltett Rómában, ami végül a Tarquinius család elűzéséhez, a királyság megszüntetéséhez és a Római Köztársaság kezdetéhez vezetett. A történetről számos festmény született, és Shakespeare is papírra vetette.

Albrecht Dürer, Lukrécia öngyilkossága, 1518, Alte Pinakothek, München; forrás: Wikipédia

A cinquecento idején kétféle ábrázolása létezett a témának: az első hősi halálként tematizálta, míg a másik, mint a női gyengeség által vezetett erotikával fűzerezett tettet. Dürer Lukréciája bár idealizál, de a kor stílusához mérten egy többé-kevésbé valós nőt mutat be. Nem látunk pátoszt vagy romantizált elvágyódást, csak egy monumentális és szoborszerű női alakot. Sőt, az ágy alatt az árnyékban egy ágytál bújik meg, ami beszennyezést, meggyalázást szimbolizálja. Ezzel szemben Cranach egy eszményi nőt festett le, aki inkább hat szexuális tárgynak, mintsem hősnek. A 16. században aztán az utóbbi ábrázolás lett a népszerűbb, mert a kor egyházi és társadalmi moráljai szerint az öngyilkosság semmilyen körülmények között sem számított jó példánk. Az erkölcsi értekezések szerint Lukrécia halála nem tette semmissé a tettet, a nő nem nyerte vissza általa a tisztaságát, és a halála csupán az elkeseredettségét bizonyította, ami nem képviselte kellőképpen a keresztényi elveket. Azzal, hogy szép és kívánatos nőként festették le, a korabeli társadalom szemében legitimizálták magát a tettet is. Hisz ki tudna ellenállni egy ilyen érzéki nőnek?

Ez a fajta áldozathibáztató ábrázolás aztán a 17. században kezdett oldódni, amikor Rembrandt úgy festette meg Lukréciát, hogy az nem az eszményi szépséget hivatott képviselni, inkább kiemelte azt a gyötrelmet, amelyet a nő becsületének elvesztése után tapasztalhatott. Nincsenek feltűnő ékszerek, mint Cranach-nál, sőt még a háttér is teljes sötétségbe burkolózik. Egyedül Lukréciát látjuk, az ő fájdalmát. Arca kétségbeesését és reménytelenségét testesíti meg, lemondást tükröz, míg bőre sápadt. Mintha tudatosítaná, hogy bár a halála teljesen értelmetlen lesz, de ennek ellenére sem hajlandó a stigmát magán viselni.

Jobboldalt: Lucas Cranach id., Lukrécia, 1525-1530, magángyűjtemény; forrás: Wikipédia
Baloldalt: Rembrandt von Rijn, Lukrécia, 1666, Minneapolis Institute of Art; forrás: Wikipédia

A reneszánsz festményeket mára felváltották a reklámok, amelyek a média hipotézise szerint hangsúlyozva és eltúlozva reflektálják a társadalomban zajló jelenségeket. Ami a mindennapokban egy szexizmuson alapuló „ártatlan” vicc, az óriás plakátokon egy valótlan és szépített szituáció. Ahogyan az alábbi kép is egy, feltételezem, hőn áhított jelenetet ábrázol, ahol a nő csupán objektum, amit a körülötte lévő férfiak bármikor használhatnak. Bár ezen a plakáton a férfiak ugyanúgy túl vannak szexualizálva, de még így is ők uralják az helyzetet.

A Dolce & Gabbana divatház 2013-as plakátja; forrás: Google

Catherine MacKinnon ügyvéd munkájában épp amellett érvel, hogy a társadalomban kialakult sztereotípiák szorosan összefüggenek a nők elleni erőszakkal. MacKinnon szerint (bár erre már mások is rámutattak) az erőszak nem a leküzdhetetlen nemi vágy miatt történik, hanem a férfiak azon erőfeszítésére épül, hogy bizonyítsák dominanciájukat, megszerezzék a hatalmat és az irányítást. Egy macska-egér játék, ahol a gyengébb veszít. Ezt építik és erősítik meg a reklámok, amelyek ugyanakkor az eszközeiket arra is használhatnák, hogy felülírják ezt a narratívát.

Érdekes, hogy a középkorban még a nők voltak a megzabolázhatatlan, vad szexualitásban tobzódó lények, akiket nem lehet megfékezni, de a 19. századra felcserélődtek a szerepek, és a nők az erkölcs példaképeivé váltak, míg a férfiak már nem tudtak ellenállni „állatias” ösztöneiknek. Egyvalami viszont nem változott, mégpedig hogy a nő (is) felelős. A középkorban boszorkánysággal csábították el a férfiakat, ma pedig egyszerűen túl kívánatosak ahhoz, hogy bárki ellen tudjon nekik állni. A leszbikusokat és a biszexuálisakat kivéve, de ők biztosan az emberi intelligencia magasabb fokán állnak.

Mindent összevetve, nem sok minden változott az 1500-as évek óta, és bár nagyon törekedünk rá, de nem úgy fest, mintha az elkövetkező pár évben bekövetkezne a változás. Maradtunk Lukréciák, akiknek megítélése nem azon alapul, mi történt velünk, hanem hogy mit feltételez rólunk a környezetünk. A értékítéletet pedig nem írhatjuk felül, hacsak nem öltözünk megfelelően, vagyunk kedvesek, de nem túl kedvesek, kerüljük a szemkontaktust, zárjuk össze a lábunkat, sőt lehetőség szerint inkább ne is merészkedjünk ki a lakásból. Így megúszhatjuk a nem kívánt szexuális zaklatást, ahogy a máglyát és a skarlát betűt is.