Két és felen egy furgonban

Amikor az ember betéved egy mai moziba, könnyen hiheti, hogy egy gladiátor arénába érkezett. Egészségtelen kaja, szuvenírek az aktuális közönségkedenc stílusában, a plakátokon pedig lángok, fegyverek és dühös emberek vicsorognak. Mintha nem is a modern kultúra egyik központjában lennénk. Az utóbbi években a mozi, de legalábbis annak megítélése rengeteget változott. Sokan még egy bugyuta látványfilmre is hamarabb váltanak jegyet, mint egy visszafogottabb drámára, mert a moziban nem a filmnézés, hanem az agyatlan szórakozás és a látvány fellegvárát látják. Hollywood éppen ezért igyekszik minden csepp „felesleget” kiszorítani a produkcióiból, és csupán a Pixarhoz hasonló stúdióknak köszönhetjük, hogy nem csak kétórás kliséparádék csúsznak le a futószalagról. A Pixar minden filmjével emlékezteti a közönséget, hogy bár az akció és a monumentalitás remek történetmesélési eszközök, az emberekre a hétköznapi egyszerűség van a legnagyobb hatással. Hogy ez pontosan mit jelent, azt remekül megmagyarázza a stúdió legújabb alkotása, az Előre.

Milyen lehet egy modern kori fantasy világ? Pontosan olyan, mint amilyenben a két elf fivér, az önbizalomhiánnyal küszködő Ian, valamint a társadalom ellen lázadó Barley tengetik mindennapjaikat. Ian tizenhatodik születésnapján azonban különleges ajándékot kapnak régen elhunyt apjuktól: egy varázspálcát, amellyel egy egész napra visszahívhatják őt az élők sorába. Az ügyetlen fivéreknek viszont csak apjuk alsótestét sikerül megidézni, így a családi furgonnal nekivágnak életük legfontosabb küldetésének. 24 órájuk van arra, hogy találjanak valakit, aki helyre tudja hozni az elrontott varázslatot, mielőtt apjuk és a viszontlátás reménye örökre eltűnik.

Az Előre rendkívül súlyos film, és nem csak a témáját tekintve. Az alkotók annyi mindent sűrítettek ebbe a 100 percbe, hogy annak puszta leltározása is egy kisebb teadélután programja lehetne. A nyitó képsorokhoz hasonlóan kezdjük mi is a világépítéssel, ami pont annyira zseniális, mint az Agymanók és a Szörny Rt. alkotóitól várnánk. A film modernizált fantasy világának szinte minden képkockája egy kifestő részletességével bír, és ez csak a vizualitás. Számtalan rejtett poénra bukkanhatunk a kreatív márka- és intézménynevek közt, de a mitológiai lények társadalmi szerep alapján való feloszlása is rendkívül kreatív. Kifejezetten imádtam, hogy mivel ebben a világban a történeti múlt a klasszikus fantasy-irodalomra hajaz, így a kockák és a lázadók gyakorlatilag egy szubkultúrát képeznek, ugyanis a régi idők varázslóival és hőseivel azonosulnak a modern világ átlagosságával szemben. A figurák mozgáskultúrája, a színek, a hangok mind kifogástalanok, így pusztán audiovizuális szempontból ugyanazt a minőséget kapjuk, amit a Pixartól megszokhattunk. De mi a helyzet a szereplőkkel?

Egy erősen karakterorientált történetről beszélünk. Az Előre gyakorlatilag egy „road movie”, ahol az egyetlen biztos pont a két testvér és fél apjuk kapcsolata. Az előzetesek után kissé féltem, hogy kapunk majd egy, a filmekben már ezerszer látott hiteltelen testvérviszályt, ahol az idősebbik megállás nélkül szekálja a kisebbiket, majd a történet végén kibékülnek. Szerencsére a Pixar nem hazudtolta meg önmagát, és sem itt, sem máshol nem választotta a könnyebb utat. Ian és Barley kapcsolata minden elemében hiteles, mintha nem is két fiktív figura, hanem valós személyek interakcióit látnánk. Heccelődnek, provokálják egymást, viszont mindketten felfogják helyzetük komolyságát, és szükség szerint képesek akár megnyílni is egymás előtt. Túl sok film követi el azt a hibát, hogy a testvéreket barátokként ábrázolja, pedig a kettő egyáltalán nem ugyanaz. Az Előre tökéletesen érzékelteti ezt a különbséget, és talán itt lenne fontos leszögezni, hogy az előzetesek ellenére ez a film nem a szülő-gyerek kapcsolatról, hanem a testvéri kapcsolatról szól. Sajnos itt botlunk az egyetlen írói baklövésbe is.

Csak az gátol meg abban, hogy feleségül vegyem ezt a filmet, ami annak idején a Fel esetében is tette. Túl sok mindenről akar szólni. Ha nem lenne elég, hogy egy komplett világ múltját és jelenét kell másfél óra alatt felépítenie, még egymásnak is akarja ezeket ugrasztani, kivesézni a generációs szakadék, valamint a hétköznapokban való megcsömörlés igencsak modern problémáját, de azért a családról is beszélnünk kell, viszont ott sem elég csak a testvérekről, a szülőkről és a nevelőszülőkről is szót kell ejteni, a néző pedig egy idő után nem tudja, hogy most akkor mire kellene figyelni. Míg a Felnél örültem volna, ha nagyobb figyelmet kap a házasság és a gyerekvállalás kérdésköre, az Előre esetében inkább a testvéri kapcsolatra kellett volna fókuszálni. A film persze így is ezzel foglalkozik a legtöbbet. Az utazás különbőző állomásai rengeteg kalandot tartogatnak, ezek pedig mindig a főszereplő fivérek együttműködését teszik próbára, és az ő reakcióik adják meg a történet igazi ízét. A probléma az, hogy minden alkalommal, amikor ez a szál cserepadra kerül, a film egy kissé érdektelenebbé válik. A fiúk után kutató anya, de még maga a féltestű apa történetszálai is másodlagossá válnak, ez utóbbi pedig különösen furcsa, hiszen a film egyik fő marketingfogása volt.

Ez az apró botlás viszont korántsem rontja el az élményt. A legtöbb film a bokacsontját odaadná egy ilyen forgatókönyvért, inkább a Pixar korábbi mesterműveivel szemben marad alul. A másodlagos történetszálak, ha mondanivalóban ugyan nem is adnak a központi eseményekhez, egytől egyig szórakoztatóak. Az akció sosem válik monotonná, hiszen ebben a világban egyaránt megférnek a Halálos irambant megszégyenítő autós üldözések és a kalsszikus fantasyt idéző varázspárbajok is. Amikor pedig a hangulat kezdene kissé túl komollyá válni, a humor mindig visszarántja az embert a letargia küszöbéről. Talán ez a Pixar eddigi legviccesebb filmje, ez pedig nagyrészt a főszereplők közti remek kémiának köszönhető. Éppen úgy, mint a lezárás, ami garantáltan megkönnyeztet majd mindenkit, a testvérek pedig, ugyan nem fogják bevallani (miért is tennék), de egy kissé jobban értékelik majd egymást. Hiszen erről szól az Előre, és erről szól a Pixar összes filmje. Az emberi kapcsolatokról, és itt térünk vissza a bevezetésben tett kijelentéshez.

Lehet azt állítani, hogy a humor, a kreativitás vagy a látvány repítik ezeket a filmeket a bevételi listák élére, de ez csak a cukormáz. Valójában az őszinteségük és az egyszerűségük a legnagyobb erényük. A hihetetlen család elsősorban egy családról szól, nem szuperhősökről. A Fel elsősorban egy házasság története, nem egy trópusi kalandé. A L'ecsó elsősorban egy álmodozó fiatal története, nem egy főző patkányé. Az Előre pedig csak a felszínen szól sárkányokról, varázslatról és elfekről. Valójában egy végtelenül hiteles óda a testvéri kapcsolat erejéről, és végső soron ezzel tudunk a legtöbben azonosulni, nem az akcióhősökkel. A filmek nemcsak a látványról és a monumentalitásról szólnak, hanem a csendes, visszahúzódó, érzéki pillanatokról is.

Nem igazán tudom, mit mondjak még összegzésképpen. A Pixar ismét megcsinálta. Az Előre ugyan nem mestermű, de mindenképpen egy nagyon jó film, ami a stúdiótól megszokottan egyaránt szórakoztatja és tanítja majd a felnőtteket és a gyerekeket is. Izgalmas, humoros, megható kaland szerethető figurákkal és egy elbűvölő világgal. Nincs mit hozzátenni. Sipirc a moziba!