Gondolatok: Új évszám, régi káosz
Nem az időn múlik, hogy észrevesszük-e a minket körülölelő világ szépségét. Ez csak a pillanaton múlik, amikor megállunk.
Új év, új én, vagy hogy is szokták ezt a nagy bölcsek mondani. Meg új célok, vágyak. De legfőképp, új ábrándok.
…És elképzeled. Minden nap. És a tudat megnyugtat, hogy igen, neked van jövőd, neked vannak céljaid. Nincs mindig kedved küzdeni értük, például én szinte mindig feladnám, de aztán történik valami. Valami kis jel, a sors keze, Isten szava, ki miben hisz, ki mit fogad el, de van valami, ami itt tart minket a Földön addig, amíg itt van dolgunk. Amíg boldoggá tudunk tenni másokat, akár csak a mosolyunkkal is. Amíg van értelme az életünknek. És az nem akkor van, amikor belépek álmaim otthonába, ahol minden este álomra hajtom a fejem. Bár tudom, hogy én dolgoztam meg ezért, hogy mindenem megvan, de ha az ágy másik fele üres? Ha nincs kivel megosztanom örömöm s bánatom? És vajon lesz kivel ezt megosztanom valaha is? És ha igen, vajon az a valaki ezt értékelni fogja? Ugyanolyan szemekkel fog rám nézni, ahogyan én ő rá? És van értelme mindenen ennyit gondolkodni egyáltalán?
Cogito ergo sum.
Vagyok. Na már most, ha én vagyok, az azt jelenti, hogy mindent átgondolok százszor. Ha nem többször. Mindent. Hogy jó lesz-e ez így, megfelel-e másoknak, helyes döntés e. Szerintem ez nem is lenne annyira rossz tulajdonság, ha ez sokszor nem bélyegezné meg aztán a hangulatom. Mert mondjuk elgondolom, hogy ez így és így fog történni, és csak úgy lesz jó, aztán teljesen más irányt vesznek a dolgok, és csalódott vagyok. Mert mindent túlgondolok, megfontolok, átfontolok, ennek ellenére a döntéseim így is nagyon pocsékak egy csomószor. És az egész rámegy a spontaneitásra. Arra, hogy élvezzem a dolgokat úgy, ahogy vannak. Hogy ne azon gondolkodjak, hogy basszus már miért süt ennyire a nap szemembe, hanem élvezzem a napsugarat, az érintését, a fényét, az energiáját. Ez hiányzik sokunkból. És nem amiatt, mert állandó rohanásban vagyunk. Ez nézőpont kérdése. Nem az időn múlik, hogy észrevesszük-e a minket körülölelő világ szépségét. Ez csak a pillanaton múlik, amikor megállunk. Levegővétel, inspírium, expírium, oxigén áramlik, lélek kinyit. Élvez. Hogy élünk, vagyunk, nevetünk, sírunk. Hogy van lehetőségünk arra, hogy egy szebb hellyé varázsoljuk ezt a világot.
Elképzelted? Ábrándozás az élet megrontója.
Ne gondolkozz azon, ki írta ezt a pár sort, hány éves, mit csinálhat éppen. Csak magadra gondolj, a te életedre. Képzeld csak el. Sikerül? Ott van már? Menni fog? Egyáltalán tudod, mit kell elképzelni? Mert én nem. Talán majd képzelgek a házról, amit remélem, 10 év múlva már a barátnőm fog tervezgetni (addigra már rég meglesz neki az ehhez szükséges diplomája). Betonhatású falak, minden vágyam. Igen, igen, az a szürke szín mehet a nappaliba. Na és ez a festmény? Vagy a háló falára kerül vagy pedig nincs vagy, ennyi, ott a helye. Ez megvan, ez meglesz, a kutyaugatást is hallom már valahol a fejemben, és várjunk csak, csengettek. A postás. Levél a kezében, átveszem, az én címem van rajta, de nem az én nevemmel. A név...