A rajzfilm NEM gyerekműfaj

A filmvilág szinte hemzseg az olyan előítéletektől, mint például „az akciófilm egy alsóbbrendű zsáner” vagy „a praktikus effektek eredendően értékesebbek a számítógépesnél”. Ezeket lehet és kell is gúnyolni, hiszen a hagyományokhoz való beteges ragaszkodás mindig is a művészetek legnagyobb ellensége lesz. Azonban nem kevésbé ártalmasak azok a berögződések sem, melyeket nem a „filmművészeti elit”, hanem a hétköznapi ember tart életben. Ilyen például az a felfogás, miszerint a rajzfilm (vagy animációs film) egy gyerekműfaj, felnőttként pedig jól teszed, ha indokló esszével a kezedben ülsz be a Jégvarázs 2 vetítésére. Ez a hozzáállás nemcsak személyes, hanem logisztikai problémákkal is jár. A mozik például ritkán érzik indokoltnak, hogy egy „gyerekfilmet” feliratosan is leadjanak, a korhatárhoz való hozzáállásuk pedig egyenesen felelőtlen. A hihetetlen család 2 például 6-os karikát kapott, holott végig komplex kérdéseket boncolgat a fogyasztói társadalomról és a nemi szerepkörök létjogosultságáról. Vajon miért van az, hogy (a South Park-hoz hasonló felnőtt sorozatoktól eltekintve) hajlamosak vagyunk a témától függetlenül gyermetegnek látni ezeket a történeteket?

Megfigyelhető, hogy a magyar nyelvben a „mese” és a „rajzfilm” gyakorlatilag szinonimák, ami tök érdekes, ugyanis pont ebben látom a probléma gyökerét. Sokunkat elsősorban gyerekkori emlékek fűznek a mesékhez. Nekem például mindig az jut róluk eszembe, ahogy nyakig takaróban fekszem az ágyon, és századszor hallgatom a Fehérlófiát apám előadásában, mert azt tart a legtovább elmesélni. Ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül, akinek pedig az esti mese kimaradt, jó eséllyel az is a hétvégi matiné rajzfilmjein nőtt fel, ami egy kisgyerek számára szinte ugyanazt jelenti. Ilyen emlékek mellett persze könnyű megfeledkezni arról, hogy a mese valójában nem formai, hanem narratív műfaj, ami még csak nem is feltétlenül kapcsolódik a gyerekekhez. A Csillagok háborúja vagy A Gyűrűk Ura is mesék, hiszen a műfaji kritériumoknak pontról pontra eleget tesznek. Mindkettő a jó és a rossz harcát mutatja be klasszikus mesei archetípusokon keresztül, mégsem tekintünk rájuk mesékként. Talán azért, mert csak akkor nézhettük meg őket, amikor már „elég nagyok” voltunk. Az élőszereplős filmekben egyfajta érettségi mérföldkövet láttunk, és a tanulságot is leszűrtűk, miszerint a rajzfilmek kicsiknek valók (és valahogy nem gondoltunk bele, hogy a képernyőn ugráló űrlények és sárkányok baromira nem élő szereplők).

Aztán jött a kamaszkor, amikor nagyon azt akartuk hinni, hogy mi vagyunk a legérettebbek a szobában. Mármint minden szobában. Az igazán érettek pedig nem néznek rajzfilmeket. Woody és Buzz barátságát felváltotta Bella, Edward és Jacob szerelmi háromszöge, Az oroszlánkirály politikai drámáját Az éhezők viadala, Tom és Jerry helyett pedig Adam Sandler szórakoztatott minket. Ezzel persze semmi baj nincs, hiszen a legtöbb tinédzser idővel már nemcsak lázad a világ ellen, de meg is akarja érteni azt. Ilyenkor már látja, hogy a Shrek nemcsak egy túlméretezett levelibéka és egy beszélő szamár meséje, hanem egy gyönyörű óda a magányról és a tökéletlenségről. Megérti, hogy A hihetetlen család nemcsak egy szuperhőskaland gyerekeknek, hanem egy komplett esszé arról, ahogy a kultúránk propagálni akarja a középszerűséget a tehetség rovására (jobban belegondolva erre a diskurzusra még társadalmilag nem állunk készen, szóval felejtsétek el, amit írtam). A gond az, hogy sokaknál ez a pálfordulás soha nem jön el, vagy ha igen, a rajzolt figurák miatt nem tudatosítják, hogy ezeknek a gondolatoknak a felnőtteket IS meg kell érinteni!

Az ember nem gondolná, hogy a mai látványfilm-orientált moziközegben bárki is kifogásolná az animációt, hiszen a Marvel-univerzumnak, az évtized talán legnagyobb filmművészeti attrakciójának csaknem a 70%-a abból áll. A kultúrára gyakorolt masszív hatás viszont ettől még nem maradt el, és Thanos is annak ellenére lett korunk egyik meghatározó nemezise, hogy gyakorlatilag egy digitálisan megrajzolt rózsaszín krumpli. „De ezek csak szuperhősfilmek, senki nem veszi őket komolyan!” – szól Kata a hátsó sorból. Oké, Kata. Feltennék egy kérdést: Mi a közös az alábbi három dologban: a Titanic, az ókori Róma, Kennedy elnök? Elárulom. A 90-es évekre egyik sem létezett! Szóval ideje lenne elgondolkodni azon, mégis miféle hajón romantizál Leonardo és Kate, vajon hogy kerül Russel Crowe a sértetlen Colosseum közepére, és tulajdonképpen kitől veszi át Forrest Gump az elnöki kitüntetését. Az igazság az, hogy az embereket egészen addig nem zavarják az animációk, amíg fennáll a valóság illúziója. Az oroszlánkirály remake bebizonyította, hogy a közönség egy 99%-ban animált filmet is hajlandó élőszereplősnek tartani, ha az elég ügyesen mímeli a valóságot. Mert ilyen a felnőttek világa. Szabályos, következetes, természetes. A felnőttek világa kurva unalmas.

A rajzfilmek a filmművészeti kreativitás homéroszai. Kedvükre válogathatnak a fizika és a biológia törvényei közül, életre kelthetnek bármit, amit csak papírra lehet vetni, ha pedig egy-egy kreatív ötletnek megálljt parancsolnának a való világ törvényszerűségei, akkor csak elegánsan a kijárathoz tangózzák őket. Amikor egy oroszlánkölyök arról énekel, mennyire jó lesz Afrika királyának lenni, akkor azt akarom látni, ahogy összevissza pattog az oázis hívogató színkavalkádjában, miközben koreográfia gyanánt elefántok ugrálnak zsiráfok nyakába. Nem vagyok kíváncsi egy kifejezéstelen nagymacskára, ahogy a sárban tocsogva elsétál pár legelésző állat mellett. A rajzfilmek elsősorban vizuálisan mesélnek történetet, s bár ezt a szerepet mostanra többé-kevésbé magukra vállalták a látványfilmek, a biológia azért még mindig gátat szab a kettő lehetőségei között (a Marvel Fekete Özvegye például még fél hordónyi izomlazító után sem lenne képes olyan mutatványokra, mint Nyúlányka). Az ábrázolásmód tehát még barátok között sem nevezhető másodrangúnak. Sőt, gyakran sokkal felszabadultabb és szórakoztatóbb, mint a blocbkusterek CGI-tengere. De mi a helyzet a történettel?

Sokan úgy gondolják, hogy a rajzfilmek műfaji sajátossága, hogy komolytalan témákkal foglalkoznak. Ez egyszerűen egy tévhit, ami nagyrészt abból fakad, hogy túl kevés ember nézi újra a gyerekkori kedvenceit, hogy felnőttként újraértelmezze azokat. A kisgyerekek nem hülyék. A humoruk kissé egyszerű, de a szívük a helyén van. Ha nem is értik, de felismerik az értéket. Walt Disney nem azzal hódította meg a világot, hogy le tudott süllyedni a gyerekek szintjére. Éppen ellenkezőleg. Tanulságos, egyetemes irodalmi és kulturális értékkel bíró történeteket tudott lefordítani a lurkók nyelvére. Ami pedig a legfontosabb, a filmjei a szülőket is lekötötték! Mert, ahogy azt a magyarok nagyon találóan kanonizálták, MESÉK voltak. Nem narratív és nem is formai értelemben, hanem szellemiségükben. Elég komolyak voltak ahhoz, hogy megérintsenek, de elég lazák ahhoz, hogy el is szórakoztassanak. Ez pedig a mai napig az animációs filmek legnagyobb és legfontosabb kvalitása. A gyerek akkor nevet, amikor Krumplifej úr darabokra esik, a felnőtt pedig akkor, amikor Buzz Lightyear „leissza magát”. A gyereket lekötik az aranyos sárkányok, a felnőttet pedig a vikingkultúrát képviselő karakterek. A gyerek megtanulja, hogy a családi kötelék fontos, a felnőtt pedig megtanulja, hogy a bánat is az élet része, és ez így van jól.

A rajzfilmek nem kötődnek életkorhoz, státuszhoz vagy szubkultúrához. Mindenkihez szólnak, és mindenkihez mást. Összehozzák a családokat, a barátokat, de akár az idegeneket is. Az életünket gyerekes tulajdonságok tucatjaival kezdjük, és rengeteg még felnőtt korunkban is folyamatosan hátráltat bennünket. Az, hogy kellő érzelmi intelligenciával rendelkezünk ahhoz, hogy egy magányos ogre története formálni tudja a világlátásunkat, nem tartozik közéjük. Ez egy baromi vagány dolog. Legyünk rá büszkék!