Egy örök mellékszereplő hattyúdala (spoilermentes)

Két éve kisírt szemekkel és a következő gondolattal hagytam el a Bosszúállók: Végjáték vetítését: ezt itt és most kell lezárni. Persze nem volt titok, hogy a Disney egy rövid hiátus erejéig sem szándékozik visszhangozni hagyni a Marvel talán legerőteljesebb filmjét, ám a sorsnak más tervei voltak. A koronavírus-járvány miatt az univerzum negyedik fázisa csaknem két évet váratott magára, ez idő alatt pedig a Végjátéknak is volt ideje egészségesen leülepedni. Talán emiatt, talán az időközben debütált Marvel-sorozatok sokszínűsége miatt, de azon kaptam magam, hogy kifejezetten várom a Fekete Özvegyet. És hogy kifizetődött-e a várakozás? Hát...

A Polgárháború eseményei után vesszük fel a fonalat. Natasha (Scarlett Johansson) megszegte a Sokóviai egyezményt, így menekülni kényszerül, a bujkálás alatt pedig felveszi vele a kapcsolatot fogadott húga, Yelena (Florence Pugh). Kiderül, hogy a kettejüket orgyilkossá faragó titokzatos intézet még mindig létezik, az évek során pedig egy kisebb hadsereget épített agymosott lányokból. Natasha és Yelena, nyomukban a Kiképző nevű megállíthatatlan gyilkológéppel elindulnak felkutatni egykori álszüleiket, hogy a segítségükkel egyszer és mindenkorra leszámoljanak az intézettel.

A film meglehetősen erősen, egy hangulatos visszatekintéssel nyit, amit az univerzum eddigi legkreatívabb főcíme követ a Smells Like Teen Spirit nyomasztó aláfestésével. Élvezzük ki ezeket a perceket, ugyanis kétórányi tömény identitászavar követi őket, ahogy a film kétségbeesetten próbál valamiféle stílust kialakítani. Földhözragadt budapesti kémkalandok és nagyszabású sci-fi-adrenalinbombák közt pattogunk, a káosz közepén pedig minden tőle telhető eleganciával ott pózol Scarlett Johansson. Le a kalappal, hogy az alakítása ilyen körülmények mellett is hiteles tudott maradni, mert az írók ott szabotálták, ahol csak tudták. Natasha sajnos a saját filmjében is mellékszereplőnek érződik, a jellemét és a(z egyébként kifejezetten érdekes) drámáját ugyanis roppant felszínesen közvetítik. Egyedül a korábbi filmek alatt már kialakult érzelmeink kötnek hozzá, ami az én esetemben elég volt, de aki idáig nem kedvelte meg Natashát, az valószínűleg nem most fogja. Szerencsére azonban itt van Yelena.

A film első felét mérhetetlenül feldobja Florence Pugh, akinek szinte minden megmozdulását zabálja a kamera. A mozgáskultúrájától kezdve az akcentusán át mindent tökéletesen elkap, kémiája Johanssonnal pedig a történet talán legerősebb eleme. Visszafogott, ám a felszín alatt mégis dús érzelmeket sejtető kapcsolatuk nemcsak a közös akciójeleneteiket fűszerezi meg, de a film egyik legőszintébb párbeszédét is neki köszönhetjük. Sajnos a testvérpár dinamikus duóját félúton csaknem teljesen aláássa David Harbour és Rachel Weisz, mint a nevelőszülők. Ez a két karakter egyszerűen kibírhatatlan, és megkockáztatom, hogy a bemutatásukra szolgáló farmházas jelenetsor az egész Marvel-univerzum mélypontja. Kínos poén kínos poén hátán (az egyiknek az a csattanója, hogy Natasha és Yelena nem tudnak menstruálni, mert az orgyilkosképzés alatt meg lettek csonkítva, hogy ne szaporodhassanak, baromi vicces), mialatt az írók próbálnak meggyőzni a négyük közt feszülő erőteljes kötelékről, holott a színtiszta megvetésen kívül semmi más nem érezhető.

Mindez végül egy ritmustalan, buta csavarokkal teletűzdelt fináléba torkollik, aminek meg kell hagyni, hogy legalább vizuálisan kreatív. És igen, tudom, hogy a legtöbben elsősorban ezt várják egy Marvel-filmtől, nem feltétlenül minőségi történetet. Egyetérteni nem tudok vele, mert szerintem nem a vizuális effektek miatt bőgtük végig a Végjátékot, hanem mert az évek során teljesen magukkal ragadtak ezek a karakterek és a drámáik. De oké, ráharapok a horogra. Látványos a film? Az attól függ, hogy 2021-ben még le tudnak-e nyűgözni a ropogó puskák és a robbanó tereptárgyak. Én inkább hangosnak nevezném, a finálét leszámítva ugyanis egy különösebben látványos jelenet sincs. A bunyók koreográfiája szintén unalmas és sokszor követhetetlenül vannak megvágva, az ügyeletes főgonosz, Kiképző pedig egy vicc. Úgy gondolom, hogy a képregényrajongók a csalódásuk ellenére is jobban jártak, mert ők legalább a potenciál hűlt helyét látják a figurában. A hozzám hasonló laikusok azonban csak egy néma, a mozdulatait érdekesebb szereplőkről mintázó sablonkatonát kapnak, aki tulajdonképpen csak egy csatlósa a még nála is érdektelenebb valódi főgonosznak. Kettejük erőtlen machinációi miatt végig úgy érződik, mintha a cselekménynek igazából nem lennének tétjei. Körülbelül a film felénél eszméltem rá, hogy csak azért szurkolok a főszereplőknek, mert megszoktam, hogy az ilyen filmekben többnyire a világ sorsa a tét, de tulajdonképpen semmi nem akadályozza meg Natashát és Yelenát abban, hogy akciózás helyett egy tál pattogatott kukoricával befeküdjenek a Netflix elé.

El lehet szórakozni a filmen? Persze. Ha tálalásukban nem is mindig találnak be, az akció és a humor váltakozása végig le tudnak kötni. Lorne Balfe dübörgő zenéje helyenként kifejezetten ütős hangulatot varázsol, és tagadhatatlan, hogy roppant szórakoztató magyarul hüledező statisztákat hallani a megszokott Marvel-akciózás közben. Meg aztán ott van Florence Pugh, aki önmagában megdobja minden film színvonalát. Mindez viszont nem változtat a tényen, hogy az egész kaland feleslegesnek érződik. Natasha jellemrajza meg sem közelíti azt a szintű kidolgozottságot, amit pár hónapja a WandaVision-től kaptunk, pedig itt lett volna a lehetőség, hogy kontextust adjanak a Végjátékban hozott döntéséhez. Ez nemhogy nem sikerült, de a figura idáig titokzatos múltjának csalódást keltő leleplezésével még a szóban forgó döntés súlyából is leharaptak. Ettől függetlenül örülni fogok, ha a Marvel végre visszacsábítja az embereket a moziszékbe, de ha már ott vannak, számtalan jobb filmet nézhetnének. Egy humoros kalandfilm kéne remek látvánnyal és akcióval? Nézzétek meg a Raya és az utolsó sárkányt. Egy zsigeri, látványban és hanghatásban kiemelkedő moziélményre vágytok? Nézzétek meg a Hang nélkül 2-t. Ezek a filmek nemcsak jobbak, de a moziterem elhagyása után is veletek fognak maradni.

Ritkán írok Marvel-filmekről, aki ugyanis követi őket, az úgyis mindig be fog ülni a legújabb darabra. A Fekete Özvegy viszont kivételes eset. Aki ugyanis a Végjáték tökéletes epilógusa óta elidegenedett az univerzumtól, és nem érti, miért kéne beruháznia egy újabb fázisra, annak üzenem, hogy bátran hagyja ki ezt a filmet. Reménykedem, hogy Chloé Zhao ismét okot ad majd a lelkesedésre az Örökkévalókkal, addig viszont kénytelen vagyok feketét ölteni az MCU-t illetően.