A tróntól a pöcegödörig, avagy a Call of Duty esete

A Call of Duty valószínűleg azok számára sem ismeretlen, akik nem különösebben jártasak a játékvilágban. Korunk talán legnépszerűbb videójáték-sorozata, ami évente új résszel rukkol elő, az pedig szinte mindig az aktuális bevételi toplistán találja magát. Változás annyiban történt, hogy míg egy évtizeddel ezelőtt nagyrészt szuperlatívuszokban beszéltünk a szériáról, mára a Halálos iramban filmekhez hasonlóan inkább nevetség tárgyaként vagy elrettentő példaként merül fel. Az idei epizódot, a Call of Duty: Modern Warfare-t viszont rég nem tapasztalt izgatottság övezi. Mivel a megjelenés ezen a pénteken esedékes, aktuálisnak láttam elmélázni a széria minőségbeli szabadesésén, a popkultúrára gyakorolt hatásán, és azon, hogy az utóbbi évek csalódássorozata ellenére miért várja a fél világ töretlen lelkesedéssel az új részt.

A Call of Duty (ezután CoD) egy háborús akciójáték-sorozat, melynek első része 2003-ban debütált az Infinity Ward nevű fejlesztőcsapat gondozásában. Bár az azóta megjelent 15 epizód többségét mások fejlesztették, a legjobb darabok az eredeti bagázs kezei közül kerültek ki, így sokan (köztük én is) őket tisztelik a széria valódi atyjaiként. Az első három játék nem igazán rendelkezett cselekménnyel vagy különösebben emlékezetes karakterekkel, csupán válogatott második világháborús eseményeket festett a képernyőre, mind az amerikai, mind az angol, mind pedig az orosz hadjáratok közül. Ez talán száraznak hangzik, ám a kifogástalan technikai megvalósítás és a pazar háborús hangulat akkoriban mindent vitt. A designerek már-már perverz pontossággal rekreálták a korabeli fegyvereket és járműveket, így a hozzám hasonló háborúsfilm-rajongók le sem tudtak szakadni a játékról.

Az egyediség hiányáért bőven kárpótolt, hogy a CoD hibátlanul idézte meg a korabeli háborús popkultúra ikonikus jeleneteit. Leginkább Az elit alakulat hatása érződik a normandiai partraszállást és a bastogne-i krízist feldolgozó jeleneteken, de az orosz kampány során Ellenség a kapuknál és Sztálingrád ihlette pillanatokból sincs hiány. A filmművészetből való táplálkozás nem véletlen, a játék ugyanis nagyon objektíven kezeli a háborút. Nem feszeget morális kérdéseket, nem mélyíti el a karaktereket, csupán katalógusszerűen prezentálja a nevesebb történelmi eseményeket. Ennél többet akkoriban senki nem is várt egy világháborús játéktól, 2007-ben viszont az Infinity Ward modernebb vizekre evezett.

A CoD 4: Modern Warfare tagadhatatlanul a széria legfontosabb darabja. Az egyik első videójáték volt, ami modernkori háborús és hadviselési konfliktusokat akart feldolgozni, az alkotók viszont problémás helyzetben voltak. Ezek az események ugyanis túl aktuálisak voltak ahhoz, hogy történelmi objektivitással lehessen őket tálalni. A sorozat történetében először volt szükség egy narratívára és egy egyéni stílusra. A végeredmény minden idők egyik legjobb és legemblematikusabb akciójátéka lett. A később trilógiává bővült Modern Warfare egy fiktív amerikai-orosz katonai konfliktust mutat be több, teljesen eltérő körökben mozgó katona szemszögéből. Ami az egész popkultúrában egyedi jelenséggé teszi, az a hamisítatlan katonai értékrendtől visszhangzó forgatókönyv. A szereplőket végig csak a fronton látjuk, a civil életükbe soha nem nyerünk betekintést, a jellemükre pedig csak a humoruk és a különböző helyzetekre való reakcióik alapján következtethetünk. Bizonyos karaktermotivációk és döntések pedig szinte értelmezhetetlenek, ha nem kapcsolunk időben a játék hadviselési ritmusára, de éppen ez teszi annyira különlegessé.

Nem is gondolnánk, de a kultúra azóta is visszhangzik a Modern Warfare-trilógiától. A játék hatására több katonai szlengszóval is bővült az angol köznyelv, nyugaton egy időben divatba jöttek a halálfejes bandanák, ráadásul az „orosz terrorista” archetípus is ezután vált az akciófilmes kultúra részévé, azelőtt sokkal jellemzőbbek voltak az arab és nyugat-európai rosszfiúk. Kevesen tudják, hogy Modern Warfare nélkül az HBO-féle Csernobil is szegényesebb alkotás lenne, a helyszín művészi ábrázolásának mára ikonikussá vált elemeit, mint például a szürkészöld színkompozíciót vagy a magányos óriáskereket ugyanis ez a játék „találta fel”. A trilógia második része ráadásul annak idején még a közéletben is hullámokat kavart. A történet egy pontján egy csapat terrorista kegyetlenül lemészárol egy reptérnyi civilt, amit nekünk nemcsak végig kell néznünk, hanem a CIA beépített ügynökeként aktívan részt is kell vennünk benne. 2009-ben a sajtó egy emberként háborodott fel ezen a jeleneten, én viszont a mai napig kiállok mellette. Sőt, a játéktörténelem egyik legfontosabb pillanatának tartom, hiszen ez volt az első eset, hogy a társadalom úgy érezte, reagálnia KELL egy általa alsóbbrendűnek titulált műalkotásra. A Modern Warfare-trilógia tehát a maga idejében nagy port kavart, a szakma nem győzte hajigálni felé a díjakat, és az sem elhanyagolható, hogy az akkori játékipar legjobb eladási számait produkálta.

Amit azonban egy csapat tehetséges művész felépített, azt egy másik csapat kapzsi befektető könnyedén lerombolta. A CoD hamar a játékvilág vezető márkája lett, a garantált annuális megjelenés érdekében pedig számtalan új fejlesztőcsapatot állítottak a futószalag mellé. Közülük talán a Treyarch érdemel említést, ami a nyers, sötét hangvételű CoD: Black Ops képében legalább próbált valami egyedit alkotni, a vietnámi oroszrulett-jelenet „ízléstelen erőszakosságával” pedig még a Fehér Házat is magára haragította. (Ironikus, hogy a játék csupán A szarvasvadász című ikonikus film hasonló jelenetének állított emléket, ami épp azt akarta bemutatni, milyen szükségtelen kegyetlenségnek tette ki az Egyesült Államok a saját fiataljait, amikor Vietnámba küldte őket.) A kezdeti reménysugarak azonban sorra elhalványultak, a széria történetmesélési eszköztára pedig egyre gyatrább lett, ami a 2014-es Advanced Warfare temetési jelenetében csúcsosodott ki, ahol az alkotók konkrétan gombhoz rendelték a részvétnyilvánítást. Ez a pillanat azóta mémmé és visszatérő poénná vált a popkulturális fórumokon, de valójában egy nagyon is tragikus mércéje annak, milyen mélyre süllyedt egy széria, ami korábban a fél világot sokkolni tudta a hitelességével.

A CoD azért még hosszú ideig megőrizte a tekintélyét, amit a bizonyos időközönként felbukkanó hollywoodi nevek is igazoltak. Az említett 2014-es epizód főgonoszát például az akkor még botránymentes Kevin Spacey játszotta, pár évvel később pedig a Trónok harca Kit Haringtonja is megmártózott a széria hírnevében. Ahogy azonban a játékpiac kezdett megtelni az alternatívákkal, egyre több rajongó vakarta a fejét a futószalagról érkező CoD-megjelenések 60 eurós árcédulája láttán. A kétségbeesett producerek 2017-ben még a nosztalgiavasutat is megnyitották egy világháborús epizóddal, azonban nyilvánvalóvá vált, hogy az emberek nem a játékok futurisztikus környezetét kifogásolják, hanem a kreativitás és az alkotói vízió teljes hiányát. Amikor pedig a reményvesztett rajongók már félálomban csúsztak le a székről, akkor végre leesett az atombomba. Bejelentették a Call of Duty: Modern Warfare-t.

Visszatér az Infinity Ward. Tizenkét év után új vizuális stílust kap a játék. Visszatér Price kapitány, a széria legnépszerűbb és legjobb figurája. Robotok, lézerfegyverek és űrutazás helyett ismét a modern hadviselés áll majd a középpontban. A Modern Warfare folytatása. Vagy inkább újragondolása? Hiszen nincs számozás a címben. Esetleg spin-off? Az emberek alig jutottak levegőhöz a meglepetésektől. Az egész túl szép volt, hogy igaz legyen. Jöttek az előzetesek. A videók. Hát ez fantasztikusan néz ki. Hangulatos. Mi a franc?! Hogy a Call of Duty: Modern Warfare névbitorlója vagy méltó utódja-e a legendás trilógiának... a hétvégén kiderül.