A felnőttkor küszöbén téblábolva
Talán épp az ilyen idézhető soroknak köszönhetően lett a könyvből Instagram-sztár. Marianne melodrámaszerű gondolatai tökéletesen összeférnek a ma oly népszerű mély és egyedi életérzéssel. Ettől is érezhetjük ezt a könyvet olyan aktuálisnak és életszagúnak.
Sally Rooney második regénye minden várakozást felülmúló lendülettel tört be a könyvpiacra. A fiatal írónő első könyvét – Beszélgetések barátokkal – még nem olvashatjuk magyar fordításban, a Normális emberek sikere viszont elég volt ahhoz, hogy számtalan nyelvre lefordítsák. A regény 2018-ban elnyerte A legjobb regény (Costa-díj), Az év legjobb könyve (Waterstones), Az év legjobb regénye (The Times) díjakat, az írónő pedig több jelölés mellett bezsebelte a legjobb nemzetközi szerzőnek járó díjat (Specsavers Nemzeti Könyvdíj). Ezek után nem meglepő hát, hogy a kötet listavezetővé vált, és felkeltette a könyvmolyok érdeklődését, ezzel mintegy járványként terjesztve a „Sally Rooney-jelenséget”.
Az amerikai Vox oldalán megjelent cikkben Constance Grady újságíró már kultuszként és státuszszimbólumként emlegeti a Normális embereket. De vajon mit tud ez a könyv, amit az eddigiek nem tudtak? Mi emelte ki a temérdek kiadott írás közül a sikerlisták pódiumára?
Első pillantásra a Normális emberek nem látszik egy úttörő műnek. Csinos kis borítójával kitűnik ugyan a könyvesboltok polcairól, de a fülszövegbe beleolvasva nem biztos, hogy aki igényes olvasnivalóra vágyik, kétely nélkül ezt a kötetet viszi haza. A temérdek díjat és jelölést látva aztán elbizonytalanodunk, és a kulcsszót megpillantva – fejlődésregény – meggyőzzük magunkat.
E regénytípusnál magasak az elvárások. Karakterfejlődés, szépen ívelő cselekmény, amely során a főszereplő élményei és tapasztalatai hatására változik, épül… fejlődik. Ha pedig az író a divatot követve a felnőtté válás rögös éveit veszi kézbe, máris temérdek lehetőség tárul fel előtte. A szerző is épp ezzel próbálkozik. Az emberi identitás népszerűsége nem újszerű az irodalomban. Mindig azok a kérdések kerültek a lapokra, amelyek foglalkoztatták az emberiséget. A hovatartozás, az egyéniség és az öntudatosság kérdései méltó módon foglalnak helyet az ilyen témák listáján, bár talán sosem sikerül őket maradéktalanul megválaszolni. Épp ebben rejlik szépségük.
Sally Rooney érzékenyen nyúl a témához, bár első pillantásra fájdalmasan kézenfekvő módon közelíti meg. Egy bimbózó szerelmi szálat vesz alapul, amelyen áttekintve, mintha csak egy nagyítón keresztül szemlélnénk, megismerjük a két központi karaktert, akiknek útját az olvasó frusztráló tehetetlenségével követhetjük végig.
Connell Waldron – az évfolyam legjobb tanulója, az iskolai focicsapat ígéretes játékosa. Kedves, közkedvelt, sok baráttal és szerető édesanyával. Megfelelési kényszere és a családi legendáktól való elhatárolódás utáni vágya az irodalomba kergeti. Mint azt már annyi alkalommal tapasztaltuk a főszereplők végtelen sorai közt – Connell irodalmi zseni. Ír és olvas – és a változatosság kedvéért hagyja magát sodródni az árral.
Marianne vele szemben magányos, büszke és magának való. Intelligens, de a társadalmi normákat semmibe veszi, ezért kiközösítés áldozata. Komoly célkitűzéssel indul neki az életnek. Politikával szeretne foglalkozni, történelmet tanul, demonstrációkra jár – meg akarja változtatni a világot, kiűzni belőle az erőszakot és a gonoszt.
Szereplőink más-más társadalmi háttérrel rendelkeznek. Marianne családja tehetős, Connell egyedülálló édesanyjának anyagi helyzete pedig problémás. Takarításból él – történetesen épp Marianne-ék házában dolgozik. Connell jár édesanyjáért, mikor annak munkaideje lejár, s így ismerkedik össze a lánnyal közelebbről. Különös kapcsolat alakul ki kettejük között, amit Connell kedvéért megszállottan titkolnak iskolatársaik előtt.
„Marianne valószínűleg csak dumál, nem provokálni akarja, de ha másra céloz, azzal is csak őt akarja kínos helyzetbe hozni, mert a lányt mindenki undorítónak tartja. Ronda, vastag talpú, lapos cipőt hord, nem sminkel. […] Ha akarna, ráköszönhetne Connellre jó hangosan az iskolában. Délután találkozunk, mondhatná mindenki más előtt. Ezzel elég kínos helyzetbe hozná, amit a lány élvezni szokott. Mégsem tette még meg.”
A szégyen, amit Connell a lánnyal folytatott titkos viszony miatt érez, és amit Marianne a bánásmód miatt elszenved, törhetetlen pecsétet nyom kapcsolatukra. Az évek alatt gyakran elsodródnak egymástól, majd újra találkoznak… Tartják a kapcsolatot, aztán ismét eltávolodnak. Egyetemre mennek, külföldre utaznak, munkát vállalnak, új élményeket szereznek – de végül mindig visszatalálnak egymáshoz. Különleges kötelékük végigkíséri őket éveken át, mintha nem lenne se eleje, se vége. Mintha mindig is ott lettek volna a másik látóterében, arra várva, hogy észrevegyék egymást.
A kötet fejlődésregény mivoltához visszakanyarodva – igen, más is van benne, mint kettejük vadul hullámzó kapcsolata. Olyan sorokat találunk a regényben, amelyekkel – főleg egyetemistaként, sok változóval az életünkben – könnyű azonosulni. Az írónő olyan karaktereket teremtett, akik beillenek a mai fiatalok közé, és akikkel meghazudtolja az idősebbek által róluk alkotott képet. Connel és Marianne olvasottak, tájékozottak és műveltek. Különböznek, és mindketten úgy érzik, hogy nem tartoznak igazán sehova. Marianne karaktere már-már teljes mértékben arra épül, hogy mennyiben különbözik mindenkitől, akit ismer. Hogy milyen sérült és fura, és hogy ezt – bár kívülről úgy tűnik, büszke arra, hogy különleges –, mennyire nehezen éli meg.
„Tudta, hogy ő pont az ilyen gondolatok miatt más, mint a többiek az iskolában; furább.”
„Igazából tetszik a gondolat, hogy ilyen drámai dolgok történnek velem. Szeretném meghazudtolni mások elvárásait.”
Talán épp az ilyen idézhető soroknak köszönhetően lett a könyvből Instagram-sztár. Marianne melodrámaszerű gondolatai tökéletesen összeférnek a ma oly népszerű mély és egyedi életérzéssel. Ettől is érezhetjük ezt a könyvet olyan aktuálisnak és életszagúnak. Ez is felelős azért, hogy a VSCO lányok és hipszterek világában a #normalpeople majd negyvennégyezer találatot dob elénk Instagramon fehér bögrék mellé dobott könyvkupacok és tündérfénnyel áttekert kötetek formájában. A mainstream elől való vak menekülés közben futunk a klisé karjai közé.
Nem állítható, hogy ez hiba – tekintve, hogy a valós világra reflektál, és ezt hitelesen teszi. Marianne és Connell szemén át a világ épp olyan megrendítő és érthetetlen, mint amilyennek mindenki érzi a felnőtté válás küszöbén állva. Marianne számára minden év, minden egyes tapasztalat lökésként szolgál egy szakadék felé, amely mélyén a beletörődés és céljainak feladása várja.
„Marianne akkor azt akarta, hogy legyen értelme az életének, azt akarta, hogy az erősek szüntessenek be minden erőszakot a gyengékkel szemben, és visszaemlékezett arra a néhány évvel ezelőtti korszakra, amikor olyan intelligensnek, fiatalnak és erősnek érezte magát, hogy ezt majdnem el is tudta érni, de ekkor már tisztában volt azzal, hogy egyáltalán nem erős, és olyan világban fogja leélni az életét, amelyben durva erőszakot követnek el ártatlanok ellen, és ő legjobb esetben is csak néhány emberen tud segíteni.”
Kellemes meglepetést jelentett ez a megközelítés. Hiába köti össze a jeleneteket kettejük kapcsolata az egész cselekmény során, mindkét szereplőnek van önálló élete, nem vesznek el a viszonyban, mint olyan sok romantikus regény esetében. Nem vált az írónő nyáltengerben fuldokló jelenetekre. Úgy intézi, hogy karakterei életet leheljenek az oldalakra azzal, hogy nem félnek cselekedni és gondolkodni, nem szemellenzőt viselve vonszolják magukat végig a lapszéleken egyensúlyozva. A másiktól független célokkal járnak a világban, és ezt üdítő látni.
Érdemes megemlíteni az írásmódot, amely kifejezetten puritán és könnyen olvasható. Helyenként talán túlzottan is. Továbbá eleinte zavarónak hathat a párbeszédeknél használt megoldás – esetemben legalábbis annak hatott –, ugyanis a folyószöveg részét képezi a dialógus. Ez viszont idővel könnyen megszokható. A regény első fejezetei nem meggyőzőek. A szereplők távolinak tűnnek, nehéz a sorokba mélyedni. Nem fedi fel értékeit azonnal. A szöveg tartalma és stílusa azonban minden lappal szerethetőbbé válik. Természetes módon a karakterekkel együtt érnek a leírt gondolatok, személyiségükkel együtt komolyodik az írás.
A könyviparban aratott felhőtlen siker új kapukat nyitott meg a történet előtt. 2020-ban érkezik a belőle készült 12 részes sorozat, így aki örömet lel a regényben, lelkesen várhatja az adaptációt. A Normális emberek ugyanis remek alkalmat nyújt arra, hogy kicsit kívülről szemléljük önmagunkat.