“Mi lenne ha…?”, avagy töritanulás musicalekkel

A musicalek világában bármi szolgálhat inspirációként, mégis különleges zsenialitás kell ahhoz, hogy a bármiből egy igazán jó darab születhessen. A 20. század végén Andrew Lloyd Webber tűnt ki a többi szerző közül, mivel benne megvolt az a kellő elvetemültség, hogy feltegye a kérdést: „Mi lenne, ha…?”. Mi lenne, ha musicalt csinálnék pár Bibliai történetből? Így született meg a József és a színes szélesvásznú álomkabát és a Jézus Krisztus Szupersztár. Mi lenne, ha írnék egy musicalt egy csomó macskáról, ahogy önmagukat fényezve azon versengenek, melyikük haljon meg a végén? Kész is a Macskák. A darabok, amik a kezei közül kikerültek, olyan sikeresek lettek, hogy azokhoz is eljutottak, akik nem mozognak ebben a környezetben. Az újabb eredeti darabok kisebb-nagyobb sikerrel tudták elérni Webber műveinek sikerét (ide ne számoljuk bele a Disney-musicaleket, ők a maguk kategóriáját képezik), mígnem 2015-ben egy Lin Manuel Miranda nevű szerző egy olyan téma kapcsán tette fel a „Mi lenne, ha…?” kérdést, amire senki nem számított.

Mi lenne, ha írnék egy hiphop musicalt az Amerikai Nemzeti Bank alapítójának 800 oldalas életrajzából, amit most olvastam? Na és mi lenne, ha a szereplőkkel a mai Amerikát mutatnánk be? Így született meg a Hamilton egy olyan szereplőgárdával, amilyet ritkán látni a Broadwayen (ismét hangsúlyoznám, hogy a Disney-musicalek kivételt képeznek). Fekete, fehér, latino, ázsiai – olyannyira vegyes, mint a mai USA lakossága. A Hamilton gyorsan az élre jutott, viszont ez nem csak a váratlan témaválasztásnak köszönhető. Lin Manuel Miranda a sablonos Broadway-receptek helyett (amolyan „fogj egy témát, húzd rá ezeket, és kész is a musicaled ” dallamok) egy zeneileg sokszínű darabban meséli el, miként lett egy árva, karibi bevándorlóból az Egyesült Államok első pénzügyminisztere; mindeközben végignézzük, hogy született meg az USA. A történelmet bárhogy elő lehet adni, Miranda mégis olyan darabot alkotott, amit elképzelni sem lehetne, ha nem lenne. III. György énekeljen egy fülbemászó pop számot arról, miként küld a kolóniákra egy egész zászlóaljat, hogy mindenkit lemészároljanak? Ne felejtsünk el hozzá kitalálni egy mutatós koreográfiát! Lafayette nyomjon le egy pokolian jó rapet arról, hogy ő mekkora király a harctéren? Következzen teljes hangerőn az egyórás verzió! Ha már rapnél vagyunk, miért ne lehetne a Hamilton és Jefferson közti politikai vita is egy rap párbaj?

Az egész darab tele van olyan egyedi elemekkel, amik egy ártatlan „Mi lenne, ha…?” kérdésből indulhattak. Emellett rendelkezik azzal a jótékony mellékhatással, hogy még azzal is megismerteti az amerikai történelmet, aki eddig nem is konyított hozzá. Ilyenkor felmerül a gondolat, hogy bárcsak több hasonló darab lenne.

Nem is kellet olyan sokat várni! 2017-ben a Cambridge-i Egyetem két hallgatója, Toby Marlow és Lucy Moss az Edinburgh Fringe művészeti fesztiválon bemutatta a Six című musicalüket, ami egy újabb egyedi darab lett a történelmi musicalek sorában. A darab VIII. Henrik hat feleségét mutatja be, ahogy egy koncert keretén belül elmesélik az életüket, amiről nem is tanulunk a történelemórákon. Nem hiába énekelik, hogy „without him we disappear”, vagyis „nélküle eltűnünk”, mivel rájuk csak Henrik feleségeiként tekintenek, az életük többi része kevés embert érdekel. A királynék öltözékeit és dalait más-más „popkirálynő” inspirálta, mint például Beyoncé, Adele, Rihanna és Ariana Grande. A YouTube először a Don’t lose ur head című dalt ajánlotta a musicalből, ami miatt kicsit szkeptikus voltam (ilyen rövidítésekre csak Prince-nek volt engedélye), de miután meghallgattam, leesett az állam. A szerzők nemcsak más-más stílusban írták meg Henrik (ex)feleségeit, hanem olyan apró részleteket rejtettek el a dallamban, a koreográfiában és a szövegben, amik teljessé teszik a személyiségüket és a darabot is. Aragóniai Katalin Beyoncé kisugárzását kapta, Queen Bey stílusa helyett tüzes latin tempóban osztja ki hűtlen férjét, amivel spanyol származását akarták hangsúlyozni; Boleyn Anna karakterének érését a mozgásában láthatjuk, ahogy a játékbabára emlékeztető mozdulatai egyre komolyabbak lesznek; Catherine Howard szövegében elrejtett gyerekes szavak pedig egy szexuálisan kihasznált tinilány szomorú történetét mesélik el. A darab koncertes kivitelezése egy sokkal szabadabb légkört idéz a hagyományos színpadi musicalekkel szemben. Nemcsak bevonja a nézőket a koncertbe, hanem külön megkéri őket arra, hogy kamerázzanak, fotózzanak, és osszák meg annyi helyen, amennyin csak lehet.

„We’re one of a kind, no category” azaz, „egyediek vagyunk, nem egy kategória”, hangzik el a Six fináléjában, és ezt a Hamilton is elmondhatja magáról. Akármennyire is zseniális a történelem ilyen formájú feldolgozása, ha hirtelen nekiállnánk más személyeket és eseményeket modern csavarral bemutatni, egy idő után az is unalmas lenne. Utána meg jönnének a túlzások: mutassuk be a pozsonyi csatát…break dance párbajként! Beatboxoljon Hammurapi! SS-tisztek kánkánozzanak! Hitler énekeljen magáról érzelmes szólót! Jaj, várjunk, hisz azt már valaki megvalósította…

(Folytatása következik)