Az arénától a filmvászonig
Az erőszak jellege nem sokat változott. A különbség csupán annyi, hogy a mozivásznon látottak nem valóságosak. De mégis milyen hatással van ez az emberi lélekre?
Az erőszak jellege nem sokat változott. A különbség csupán annyi, hogy a mozivásznon látottak nem valóságosak. De mégis milyen hatással van ez az emberi lélekre?
Azonban a meghittség ünnepéhez úgy illik a mesék ártatlansága és allegórikus jellege, mint bejglihez a kakaó. Mindezt ötvözzük az It Takes Two remek többjátékos elemeivel, és szinte garantált a felejthetetlen, hangulatos családi program…
Kellő nyitottság mellett bárki azonosulni tud velük, és egyedül több évtizednyi kulturális sarkításnak és félreértésnek köszönhető az, hogy sokan a mai napig valamiféle mumust látnak a műfajban.
Körülbelül a film felénél eszméltem rá, hogy (…) tulajdonképpen semmi nem akadályozza meg Natashát és Yelenát abban, hogy akciózás helyett egy tál pattogatott kukoricával befeküdjenek a Netflix elé.
Hiába válnak ugyanis a videójátékok napról napra általánosabban értékelhetővé, ha az őket képviselő szubkultúra zárkózott, dühös kisgyerekként (…) használja őket több évtizednyi (…) sérelem agresszív megtorlására.
Enrico Casarosa filmje enyhe kultúrsokkal várhatja a gyanútlan nézőt, ám hasonlóan könnyű elmerülni az olasz Riviéra sajátos világában, mint pár éve a Coco mexikói mitológiájában…
Szerintem Beth életútja épp attól lesz különleges, hogy soha nem hagyatkozik bonyolult képekre vagy asszociációkra, helyette a felszínt csiholja a lehető legfényesebbre.
Végső soron ezért érti meg a nagyközönség minden filmjét. Mert a matematika, statisztikák vagy a jogi zsargon mögött mindig ott dobog egy sérülékeny emberi szív, ami által a társadalmunk legbonyolultabb koncepcióit is egy pillanat alatt átérezhetjük.
Ha viszont korunk egyik legnagyobb kérdését, a kisebbségi jogokat dolgozzuk fel, akkor mindenki megijed. Hiszen ez már olyan téma, amit nem elég meghallgatni, hanem állást is kell foglalni. És az ég óvja azt, aki szerint én rosszul foglaltam állást!
A Doom: Eternal olyan, mint egy balettelőadás. Zene és mozgáskultúra tökéletes fúziója. A lendülettel, az interakcióval, a környezettel való tudatos zsonglőrködés.