Valahol messze délen
Enrico Casarosa filmje enyhe kultúrsokkal várhatja a gyanútlan nézőt, ám hasonlóan könnyű elmerülni az olasz Riviéra sajátos világában, mint pár éve a Coco mexikói mitológiájában…
Enrico Casarosa filmje enyhe kultúrsokkal várhatja a gyanútlan nézőt, ám hasonlóan könnyű elmerülni az olasz Riviéra sajátos világában, mint pár éve a Coco mexikói mitológiájában…
A történet elején felszínesen, előítéletesen bemutatott népek fokozatosan emberibbé válnak a mellékszereplőkön keresztül, a néző pedig Rayával együtt jön rá, hogy igazából mind egy hajóban eveznek.
Egyre gyakrabban futhattunk véres véleménycserékbe ártatlannak tűnő kommentszekciókban, újra és újra láttam felbugyogni a kérdést: mégis miért kell keverni a művészetet és a politikát? Bevallom, ez zavarra adott okot.
Érzelmes pillanatoknak természetesen nincs híján (…), viszont a valódi, teheneket megszégyenítő bőgés elmaradt, helyette elismerő bólogatással nyugtáztam a záró képsorokat.
Lehet azt állítani, hogy a humor, a kreativitás vagy a látvány repítik ezeket a filmeket a bevételi listák élére, de ez csak a cukormáz.
Megfigyelhető, hogy a magyar nyelvben a „mese” és a „rajzfilm” gyakorlatilag szinonimák, ami tök érdekes, ugyanis pont ebben látom a probléma gyökerét. Sokunkat elsősorban gyerekkori emlékek fűznek a mesékhez.