Hogyan birkózz meg férfiként azzal, hogy az új Pixar-film nem neked szól

Az utóbbi héten botránytól recsegtek a filmes fórumok. Megjelent a Pixar új filmje, a Pirula panda, a fehér heteroszexuális cisz férfiak pedig felháborodva konstatálták, hogy nem tudnak minden képkockájával azonosulni. Ezen megrökönyödésüket pedig nem mulasztották el hősiesen nyilvánosságra hozni megannyi figyelmeztető negatív kritika és videóesszé formájában. Viccet félretéve, a Pirula panda fogadtatása sokadszorra is rávilágít a jelenlegi Hollywood egyik komoly problémájára, ami a fehér, maszkulin, heteronormatív szempont túldagadt jelenléte. És ahelyett, hogy méltatnám a Pixar legújabb remekművét (ami tényleg remek, és nézzétek meg), úgy gondoltam, érdemesebb lenne megvizsgálni ezt a jelenséget. Az első kérdés, hogy honnan is ered Hollywood látszólagos művi status quoja?

Volt egy elég hosszú és meghatározó időszak az amerikai filmgyártás történetében, amit az úgynevezett Motion Picture Production Code határozott meg. Aki találkozott már a 40-es és 50-es években készült hollywoodi klasszikusokkal, annak valószínűleg feltűnt, hogy meglehetősen furák, és helyenként természetellenesen plasztikusak. Ez azért van, mert szó szerint felügyelve és limitálva volt minden képkockájuk. Az amerikai egyházaknak ekkoriban akkora közösségformáló erejük volt, hogy simán el tudták érni, hogy egy-egy filmet bojkottáljon a köznép, így pedig a filmforgalmazók a lehető leginkább alkalmazkodni szerettek volna a keresztény konzervatív „etikához”. Ez olyan irányelvekben mutatkozott meg, mint például a szexuális kisebbségek szinte teljes ignorálása, a bűn és a bűnözés abszolút sarkított, megkérdőjelezhetetlen gonoszként való ábrázolása, a kábítószerek és azokkal kapcsolatos szociális jelenségek nélkülözése, valamint a női karakterek és a női lét fájdalmas lecsupaszítása, elvégre mindannyian tudjuk, hogyan viselkedett akkoriban egy társadalmilag elfogadott nő. Ez utóbbi különösen nagy szerepet játszott abban, hogy a populáris kultúrában a nők gyakorlatilag a társadalom mellékszereplőivé süllyedjenek. A filmek valósága egyfajta kontrollált valóság lett, ami igazából sosem képezte le hitelesen a tényleges valóságot, eszmeileg viszont nagyon is hatott arra, amire a túlreprezentált, társadalmilag előnyös rétegek a fenntartandó status quoként tekintenek, és aminek bármilyen irányba való elmozdítását agresszív propagandának tartják.

A „diverzitás” a modern kulturális diskurzus egyik fő kulcsszava, és gondolhatnánk, hogy ez magával hozott valamiféle változást, és részben igazunk is lenne. A helyzet jobb, mint egy évszázaddal ezelőtt, viszont ignorancia lenne azt állítani, hogy a filmvilágban beállt a reprezentációs egyenlőség. A közönségfilmekben az alap főhős manapság is a fehér, heteroszexuális, cisznemű férfi, minden mást pedig egy hangos réteg automatikusan politikai állásfoglalásként értelmez, és legalább 200 szavas esszét követel a létjogosultságáról. Ami pedig kifejezetten nagy probléma, hogy a világ bizonyos pontjain, mint például Kelet-Európában sokan el is hiszik, hogy ez a kép nemcsak fiktív berögződés, de a valóságban is az emberi lét neutrális alapja. Videójátékoknál, ahol még a hétköznapi alkatú nők miatt is hisztik indulnak, ezerszer rosszabb a helyzet, de azért a filmes közönségekből is gyakran szappannal kell kimosni az előítéleteket. Gondoljunk csak a Breaking Bad egyik főszereplőjére, Skyler White-ra, aki a mai napig az egész sorozat egyik legutáltabb alakja. Hangsúlyoznám, hogy egy olyan sorozatról beszélünk, melynek minden szereplője egy gátlástalan, gyilkos bűnöző, mégis a főszereplő felesége verte ki sokaknál a biztosítékot, mert nem szenvedett csendben és engedelmesen az „ura” mellett. Az emberek annyira elszoktak a matematikailag vagy eszmeileg alulreprezentált kisebbségek szemszögeitől, hogy azok rosszabb esetben nyílegyenes ellenségeskedést, de még jobb esetben is csak közömbösséget váltanak ki belőlük.

Valahol itt jön képbe a kultúrdiskurzus egy másik kifejezése, az „erőltetett diverzitás”. Mindig is gyűlöltem ezt a megnevezést, mert azt sejteti, hogy a fehértől eltérő bőrszínek, az LMBTQ+ közösség tagjai és a nők valami más bolygóról lettek körültekintés nélkül a Földre permetezve, ahol igazából semmi helyük, és csak mérgezik a makulátlan alkotói víziót. Ez a vízió gyakran minden rosszindulattól mentesen fehér-, cisz- vagy heteronormatív, az ember ugyanis elsősorban arról ír, amit ismer. Az én saját történeteimben sem jönnek természetesen a nem fehér karakterek, mert a legtöbb tapasztalatom fehér emberekhez kötődik. De éppen azért dolgozik a filmeken több tucatnyi, talán egyenesen több száz (különböző bőrszínű, nemű, szexualitású) ember, hogy az alkotói vízió formálódjon, befogadhatóbbá váljon, és ha úgy van, esetleg alkalmazkodjon is a társadalmi változásokhoz. Ez egy alkalmazkodási folyamat, nem pedig valami „erőltetett” eltorzítása a valóságnak, a nézők viszont már teljesen elszoktak tőle, így idegennek érződik. Ha egy nő ki akar törni a társadalom (vagy az otthona) béklyóiból, az automatikusan feminista állásfoglalás. Ha egy afroamerikai szereplő látványosan megküzd az intézményes rasszizmussal, az automatikusan a BLM propagandája. Nem vesszük észre, hogy a fehér középosztály jellegzetes problémái éppen úgy átisznak szinte minden történetet, és nem válnak kevésbé „politikussá” csak azért, mert hozzájuk szoktunk.

És fontos kiemelni, hogy itt nem csak etnikai, nemi és szexuális kisebbségekről beszélünk, a nézőpontok ugyanis elengedhetetlenek ahhoz is, hogy az egyéni sokféleséget reprezentálják. Mentális betegségek, sajátos fizikai állapotok, életkor alapján elkülönülő életélmények, ezek mind hozzátartoznak az emberi léthez, a művészetnek pedig kötelessége feldolgozni őket. Persze jöhetnénk az ezeréves „eszképizmus” kifogással, de mégis miért kell az eszképizmusnak feltétlenül egy beskatulyázott, többségi valóságba kalauzolnia? Ott van például a CODA, ami egy szórakoztató, bájos családi film tömve humoros, őszinte pillanatokkal, csak mindezt nem a megszokott formában, hanem egy süketnéma családon keresztül prezentálja. A CODA talán nem eszképizmus? Vagy említhetnénk a szuperhősöket is, akik legtöbbje a látványos pofonosztás mellett egy emberi jellemjegyet, állapotot is tükröz. Pókember például megtestesítője a fiatal felnőtt valóságnak, ahol az ember gyakran úgy érzi, minden ellene dolgozik, minden kötelezettsége 25 órát kíván a napjából, és ahol gyakran a jó cselekedeteknek is negatív következményei vannak. Mégis ott tartunk, hogy a Tom Holland-féle Pókember egy pillanatra sem lehet egy, a mindennapok problémáival zsonglőrködő fiatal, mert a Disney retteg, hogy ha két percig nincsenek robbanások vagy poénok, akkor az emberek lehorkolják magukat a székről. Isten ments, hogy esetleg az eszképizmus növelje a gyakran agyonrugdosott fiatalság iránti empátiát. A Disney-vel pedig vissza is értünk a Pirula pandához.

Szerintem nagyon fontos, hogy ez a film a Disney alatt látott napvilágot, ami valószínűleg a leginkább felelős a mainstream filmvilág toxikus berögződéseiért. A Pixar híres arról, hogy feszegeti a narratív és reprezentációs határokat, de azért senkiben ne éljenek illúziók, ők sincsenek biztonságban. A Disney például rendszeresen kivágja az amerikai konzervatív valóságba nem illő elemeket a történeteikből, ahogy azt a Pirula panda alkotói is pár napja nyilatkozták. Az író-rendező Domee Shi viszont bevállalta, hogy egy egész történetet ír egy alulreprezentált állapot köré, hogy Mickey egér sövényvágója minél kevesebb „felesleget” találjon. A film főhőse egy 13 éves lány, Meilin, aki 13 éves lányhoz illően viselkedik. Kissé kínos, kissé hormonzavaros, kissé hiperaktív, de tényleg egyenes pofával arra fogunk játszani, hogy nem vagyunk évtizedek óta kitéve ennek a férfi megfelelőjének? Hány filmet, sorozatot láttatok serdülő fiúkkal, akik hirtelen hiperventilálni és kellemetlenkedni kezdenek a lányok körül? Hány olyan animációs film mellett nőttek fel lányok, amik „fiús”, vagy legalábbis annak gondolt témákat és perspektívákat dolgoztak fel?

Alapjáraton semmi kára nem származik abból valakinek, hogy végigül egy olyan történetet, aminek köszönhetően kissé megismeri az eltérő állapotú sorstársai szemszögét. Mi kára származhat egy fiúnak abból, hogy már gyerekként tudomást szerez a menstruációról, és hogy miként élik azt meg az osztálytársai? A Pirula panda minderre remek lehetőség, Meilin ugyanis nem makulátlan Disney-hercegnő, és nem is önreflexív paródiája egy Disney-hercegnőnek (köhömm Jegvarázs), hanem egy hétköznapi lány hétköznapi vágyakkal és élményekkel, aki minden gyerekhez hasonlóan betegesen rajong valamiért, összetűzésbe kerül a szüleivel, és akinek együtt kell élnie bizonyos fizikai tényekkel. Nehéz kifejezni, hogy mekkora bátorság kell ahhoz, hogy a Disney-logó alatt valaki betoljon a konzervatív álomvilágban élő amerikaiak orra alá egy ennyire természetes, magabiztos történetet a női létről, és a reakciók bizonyítják, hogy hatalmas szükség is van rá.

A női serdülőkor valamiért egy titkolni való tabuállapot rengeteg ember szemében, nem pedig egyenrangú, hétköznapi megélése a valóságnak. Az évtizedeken át tartó perspektívahiány miatt gyökeret vert az a gondolat, hogy a férfiaknak, fiatal fiúknak mindezzel nem kell foglalkozni, még akkor sem, ha a közvetlen szociális körük nagy része benne él. Hogy ha feltűnik egy animációs filmben egy betét, akkor „az igazi férfi” azonnal nyúl a távirányító után, mert ez már nem neki szól. Csak az ilyen férfiak gondoljanak bele, hogy ha a nők (és a cikk során emlegetett kisebbségek) ugyanígy viszonyulnának a mainstream médiához, akkor szinte semmit nem néznének. Épp itt az ideje, hogy a túlreprezentált rétegek szembesüljenek vele, hogy a világot nem csak ők népesítik be, és ha összeszorított fogakkal is, de tudomást kell venniük a sajátjuktól eltérő életélményekről is. Ki tudja, a kísérlet folyamán még az is bekövetkezhet, hogy kissé empatikusabbá válnak.