Hányattatott martini karanténnapok

A jó szájbatekert büdös életbe is… Ennél szebben nem tudok nekikezdeni ennek az írásnak. A téli szemeszter második hetének negyedik napja. Ülök a kollégiumban, és várok. Hogy mire? Magam sem tudom.

Harmadéves orvostanhallgató vagyok a Comenius Egyetem Jessenius Orvostudományi Karán Martinban (Turócszentmárton). Másfél hete kezdtük meg az új tanévet. Márciustól erre vártam, hogy minden megint visszakerüljön a régi kerékvágásba. Hogy újra élhessem „felhőtlen” fősulis éveimet, hogy laboratóriumba járhassak, hogy tanulhassak a könyvtárban, hogy már végre kezdjünk kórházba járni és a páciensek körül mozogni. Egyszerűen vártam arra, mint amire mindenki más, az életünkre, amitől valamilyen szinten megfosztott minket a tavalyi év végén kirobbanó epidémia, avagy pandémia. Volt ennek az egész „kikapcs” dolognak jó és rossz oldala is, élveztem, hogy több időt szánhatok magamra és a lelki világomra. De pár hónap elteltével már szerettem volna újra megnyomni azt a bizonyos gombot, és folytatni tovább ott, ahol abbahagytam. Így is történt. Megkezdődött a tanévünk, felköltöztünk a kollégiumba. Az előadásaink online formában folytak, a gyakorlataink is teljesen megváltoztak, hogy minél inkább minimalizálva legyen a fertőzés veszélye. De legalább elkezdődött valami. Otthon úgy búcsúztak el tőlem, hogy két hét múlva már úgyis megint otthonról fog folytatódni az oktatás, szóval ne örüljek annyira, hogy megszabadulok tőlük. Egy kicsit talán én is ezt gondoltam, de legbelül bíztam abban, hogy a szembejövő problémákat okosan és hideg fejjel fogja oldani a suli vezetősége, és hogy újra igazi főiskolásnak érezhetem majd magam.

Hétfőn átestem az első COVID-19 PCR-tesztemen (PCR, vagyis polimeráz-láncreakció, amely segítségével kimutatják a vírus RNS-ét a levett mintákban, így ez alapján megállapítható, hogy a vírus jelen van-e az adott szervezetben, szóval hogy beteg-e az illető vagy sem), mert kiderült, hogy a szobatársnőm csoporttársának pozitív lett a tesztje, én pedig furcsán éreztem magam hétvégén, vagy beképzeltem a tüneteket, vagy pedig tényleg kerülgetett valami, nem tudom. A lényeg, hogy leteszteltek, és mivel az iskola alkalmazottai végzik nálunk a teszteléseket minden egyes nap, és az iskola laboratóriumaiban értékelik is ki őket, nem kell sehova sem telefonálgatni, összevissza intézkedni, csak odamenni az adott helyre, kitölteni egy papírt, és máris leveszik a törleteket. Apropó, az interneten annyi téves információ kering a tesztelésekkel kapcsolatban, hogy az kész förtelem. Őszintén mondhatom, úgy, hogy a saját bőrömön tapasztaltam: a tesztelés fájdalommentes, kicsit kellemetlen, nem szúrják át az ember agyát, nem juttatnak be más kórokozókat a pálcikán keresztül a szervezetünkbe, nem okoz rákot, esetleg kettő könnycsepp legördülését az arcunkon. Még aznap éjjel megkaptam az eredményt: negatív. Öröm és boldogság, hívtam haza, hogy csütörtökön repülök imádott kis unokaöcsémhez, aki már úgy hiányzik, hogy az szavakba sem önthető. Csakhogy mára megváltoztak a dolgok.

Kedd reggel nyugiban készítem a cukkinis tojásrántottám, majd olvasom a Messenger-üzenetet, hogy a kollégium vörös zónába került, aki belép, az már ki nem jut. Nem értettem, és nem tudtam, hogy ezt most komolyan kell vennem vagy sem. Megreggeliztem, és utána már csak úgy ömlöttek a Facebook-posztok, hogy a kollégiumot tényleg lezárták, mert a hétfői tesztelések során pár medikus tesztje pozitív lett, és ez a szám már átlépett egy bizonyos határt, így a kar a Regionális Egészségügyi Hivatallal együttműködve karantén alá helyezte a kollégiumot. Hatalmas káosz volt, aki még reggel elment az épületből, mert mondjuk gyakorlata volt a kórházban, a városban sétálva olvasta hírt, visszament a kollégium elé, és a szobatársaiknak az erkélyről kellett ledobálni a táskáját, autókulcsait, hogy még hazajuthasson. Persze délután jött a következő Facebook-poszt, hogy aki hétfőn vagy kedd reggel még az épületben volt, de sikerült távoznia, azonnal vissza kell jönnie karanténba, különben 1600 eurós büntetést fognak rá kiszabni. Gyönyörű megoldás, igazán. Senki sem mondta konkrétan, hogy aki a kollégiumon kívül tartózkodott, mialatt mindent lecsuktak, mitévő legyen, senki sem mondta, hogy tilos hazamenni.

Itt nálunk Martinban van két kollégium, egy hatalmas és egy sokkal kisebb, vagy ahogy mi itt nevezzük: „horný a dolný intrák”. Nos vörös zónába a felső kollégium került, viszont én a lentin lakom, és itt senki sem tudta, mi a retek van, mert mi maradtunk a zöld zónában. Fogtam magam, összepakoltam a háromnegyed szobám, hogy minél hamarabb húzzak el innen. Úgy voltam vele, hogy egyhamar úgysem jövünk ide megint. Mire már mindent az autóba pakoltam, a portásnő 200-szor lemérte a lázam, én pedig 200-szor megkérdeztem tőle, hogy én tényleg mehetek-e haza, jött az újabb poszt, hogy a dékánnő nagyon szépen kér minden medikust, hogy felelősségteljesen viselkedjen, és senki se menjen haza, még mi sem. Annak ellenére, hogy mi nem kerültünk karanténba, hogy otthonról mindenki azt tanácsolta, hogy rögtön húzzak haza, hogy volt egy negatív tesztem, három óra idegeskedés, telefonálás és tétlenkedés után az utcán úgy döntöttem, visszafordulok, szót fogadok egy Facebook-posztnak, és leszek felelősségteljes. A szobatársnőim már vonaton ültek, leszálltak a legközelebbi állomáson, és visszautaztak a zöld zónás lenti kollégiumba. Vártunk, hátha másképp is fogunk információkhoz jutni, mint posztokon keresztül, és végre lesz valamilyen hivatalos álláspont is. Aztán a Markíza híradó műsorából tudtuk meg, hogy két hét karantén vár ránk. Ugye, milyen kicseszettül jó? Senki nem kapott semmire sem választ, de a média mindent tudott rögtön. Meg azt is, hogy a diákok buzgó kis szociális élete miatt lesz nehéz dolog felkutatni a primér és szekundér kapcsolatokat a COVID-19 pozitív emberekkel.

Szerda délutántól nekikezdtek az egész kollégium tesztelésének. Azt írták, hogy aki hétfőn részt vett a tesztelésen, várjon pár napot, és utána menjen újra teszteltetni. Én mégis rákerültem arra a listára, ahol azon személyek neve szerepelt, akikre a szerdai nap folyamán kerül majd sor. Nem értettem megint csak a helyzetet, de eldöntöttem, hogy én már senkinek sem hiszek, odaslattyogtam, és megkérdeztem, hogy ha hétfőn teszteltek, mehetek-e most is. A válasz az volt, hogy természetesen. Így ezen a héten túlestem a második koronatesztemen is. Ma jött az újabb poszt, hogy aki hétfőn volt tesztelve, az másodszor pénteken vagy szombaton kerül sorra. Nos nagyon remélem, hogy a héten harmadszor már nem tesztelnek le, mert annyira azért nincs ínyemre az effajta időtöltés, bár énmiattam szurkodják fel az orromba azt a pálcikát minden héten, csak kerüljünk már ki ebből a katasztrofális szituációból. A kar kijelentette, hogy ők nem tehetnek a vírus felbukkanásáról a diákok között. Legyen, de erről a helyzetről nagyon is tehetnek, ugyanis márciustól elég idejük volt felkészülni arra, hogyan fognak cselekedni ilyen esetben, ugyanis ez várható volt.

Nem tudjuk, mikor mehetünk haza. Nem tudom, hogy ha hazamegyek, csak nekem kell karanténban lennem két hetet vagy 5 napot vagy fenetudjamennyi napot, vagy a család többi tagjának is, akik egy fedél alatt laknak velem. Egyáltalán miért kell karanténba mennem két negatív teszttel? Igen, a tegnapi tesztelés eredménye még nincs meg, de kétlem, hogy pozitív lenne, ha hétfőtől senki mással nem kerültem kontaktusba, csak azokkal az emberekkel, akikkel múlt héten is, alias a szobatársnőimmel. Nem tudom, hogy egyáltalán kimehetek-e üzletbe, de közben a mi kis koleszunkban nincs bebiztosítva a kaja, csak a nagyban, szóval én ne egyek? Vagy legyek karanténban egy zöld zónás épületben úgy, hogy a portársnő simán ki-be enged minket? Rettentő káosz van minden körül, és senki nem tud semmit, vagy ha valaki azt hiszi, hogy tud valamit, az lehet, egy óra elteltével megváltozik. Csalódott vagyok és felháborodott, hogy miért így kell kezelni a szituációt. Közben folyik az online oktatás, de a szobánkon nem működik az internet, a wifit nem fogjuk. Kurva jó. De nem is ez a legszomorúbb, hanem a medikusok közötti kölcsönös kommunikáció.

Valaki azokra a diákokra hányja az egészet, akik a múlt hét folyamán nemcsak a szobájukban ültek a számítógép előtt kuksolva, hanem mondjuk megittak egy-két sört azokkal a haverjaikkal, akikkel egész évben nem találkoztak. Oké, tuti, hogy volt pár durvább összeröffenés a héten a nagy kollégiumban, de iskolatársak vagyunk, fiatalok, ugyanabban a cipőben járunk most mindannyian, miért kell ennyire lehordani a másikat? Olyan kommentek vannak a posztok alatt, hogy mi, mint hadd idézzem, „elita národa”, példaértékűen és felelősségteljesen kell, hogy viselkedjünk, hogy türelmesen kell várnunk, és vállalnunk kell a magunk által okozott helyzetet. Aha, még jó, hogy ezt olyan delikvensek írták, akik a szerdai koleszos partikon mindig totál részegre itták magukat. Ja, a nemzet elitje, a jövő orvosai. De persze most hozunk szégyent magatartásunkkal magára a karra és az orvostudományra is. Mert abszolút nem úgy viselkedünk, mint ahogy akármilyen hirtelen karanténba zárt fősulis diák cselekedne, és abszolút nincs jogunk felháborodni az értelmetlen helyzetkezelésen. Egyszerű emberek vagyunk mi is, akik kiborulnak, mikor ketrecben érzik magukat, és nem kapnak kellő útmutatást, mit várnak tőlük a rácsokon túl. Aztán vannak, akik csak az iskola vezetőségét szidják. Valaki már csak viccet űz az egészből, és talán azok teszik a legjobban. Félreértés ne essék, a vírus abszolút nem vicces, bár nagyon sokszor túl van dramatizálva ez az epidémia, mint ahogy a mi esetünkben is. De ép ésszel nem lehet felfogni azt, ami most körülöttünk zajlik. Káosz, félreértések, értelmetlen döntéshozások, indokolatlan karantén. Én már azt sem tudom, kitől és mikor fertőződhettem meg, mert minden nap jött egy új üzenet, hogy XX-nél vagy XY-nál kimutatták a vírus jelenlétét. De azért a negatív teszteredmény már csak számít valamit.

Igazán nem akarok véleményt nyilvánítani magával a vírussal kapcsolatban, mert azt teljesen értelmetlennek tartom. Mindenkinek szíve joga eldönteni, mennyire veszi komolyan ezt az egészet. De higgyétek el, otthonról, a pihe-puha vánkosaim között olvasva mások történetét, hogy mennyire jogfosztottnak, kétségbeesettnek érezték magukat sokszor a vírus által és mások rendeletei miatt, még akkor is, ha próbálunk együttérezni az adott személlyel, nem tudjunk magunkat teljesen beleképzelni az adott szituációba. Nos, most én is egy ilyen helyzetben vagyok. És nem nyújt más vigaszt, csak a Dalfutár negyedik évadának legújabb dala, az Idő van eladó. Hallgassátok meg, és káromkodjatok utána egy nagyot az én nevemben. Én tudom, hogy vannak rosszabb dolgok is az életben, hogy a vírus akár halálos is lehet, és akkor nincs értelme beszélni jogfosztottságról meg „mi a fasz van most”-ról. De most én igenis erről akarok beszélni, mert kell erről beszélni. Kell arról beszélni, hogy ez így nem oké. Nem maradhatunk közömbösek, a problémákat oldani, a hibáinkból pedig tanulni kell.  Én pedig megyek meginni a kávémat, és várni tovább a második tesztem eredményét meg azt, hogy felhívjon egy idegen martini telefonszám, és közölje velem, meddig és hol kell karanténban lennem, és aztán megyek intézni tovább az internetet meg a kaját, hogy ne haljak éhen. Aztán remélem, lesz valami hivatalos dokumentum az interneten, és kevésbé leszek kilátástalan helyzetben. Ezt a cikket pedig ne úgy olvassátok, mint egy jövendőbeli orvos oktalan és túlzó felháborodását, hanem mint egy fiatal, fősulis, igazságot követelő személy elkeseredett kiáltását.