Nem mi, hanem tessék: Bridget Jones jubilál

1996-ban, mikor a Bridget Jones naplója felütötte fejét a könyvpiacon, sikeresen elcsontosodott egy addig főleg csupán feje lágyát próbálgató műfaj. A chick lit a kifejezés degradáló tónusaival óriási kiaknázatlan marketingszínteret hódított meg, nem újonnan, csak másképp leválasztva, szegregálva a női irodalmat (pontosabban szinte mindent, amit nők írtak nőkről, következésképpen kizárólag nőknek), és bizonyos fokig ellehetetlenítve, de legalábbis háttérbe szorítva annak intellektuális megközelítését. Bridget 25. születésnapjának alkalmából szeretném lerakni adományomat Helen Fielding lába előtt, lekapargatva a fitymáló-lekicsinylő mázat a még majdnem kortárs brit regény ezen ikonikus példányáról, hiszen az óriásbugyi korántsem a legemlékezetesebb mozzanata a történetnek.

Az eddig elmondottak alapján nem meglepő, hogy szegény Bridget Jones legtöbbek szemében nem állja meg a helyét a kánon nagy hősnői között, s ezt mintegy orvosolandó, lelkifurdalás nélkül taszítják a nem éppen jóindulatú kritika gyorsvonata alá, hátha holtában Anna Karenina válik belőle, de legalábbis belőlük Feddhetetlen Értelmiségi. A „Pöffeszkedő Irodalmárok” nem szentelnek neki több figyelmet egy csúfondáros legyintésnél, üres szórakoztatásra hivatkozva. Fájdalmasabb azonban, hogy feminista kezek is jó párszor kivéreztették a könyvet, szexistának vagy egyenesen antifeministának bélyegezve. Elsőre könnyű behódolni ennek a narratívának, hiszen például az obszcén mennyiségű kalóriaszámolgatást olvasva akaratlanul is elhúzzuk a szánkat, enyhe felsőbbrendűségi érzéssel konstatálva, hogy bezzeg ma ilyen már nem jelenhetne meg. Tiszta sor, nem? Bridget idejét múlt, a patriarchális társadalom elvárásainak behódoló, csapnivaló példakép, máglyára vele!

Amíg a feldühödött tömeg összehordja a fát az égetéshez (kell a testmozgás), keressük meg a kulcsszót. „Nem jóindulatú kritika.” Mit jelentsen ez? És ugyan mi az ellentéte? Nézzük csak: tehát azt állítjuk, hogy Bridget, tonnányi újévi fogadalom ide vagy oda, nem képes változtatni a saját életén, bármilyen slamasztikába kerül, férfiak segítségére, megmentésére szorul, és végső soron azt sulykolja kortársaiba, hogy a karrier nem tehet boldoggá, csupán a „hagyományos értékek”? Hogy sárba tiporja a börtönben mesterségesen, erőszakkal táplált szüfrazsetteket? Így van? Nem bűzlik itt valami?! Beszéljünk arról, hogy mennyire logikus, urambocsá’ tisztességes azt feltételezni, hogy Fieldingtől csak egy mindenféle tartalomtól mentes, társadalmilag kártékony borzadvány tellett. Beszéljünk arról, hogy férfi pályatársai műveiben miért keressük szemöldökcsipesszel az iróniát, hogy aztán az egekig magasztalhassuk annak mesteri elhelyezését, strukturális integritását, a Bridget Jones naplóját olvasva meg inkább kikanalazzuk a szemünket, csak ne kelljen meglátni. Arról, hogy hová tűnik az amúgy túlajnározott szerzői szándék, ha a szerző történetesen nő talál lenni.

Szerencsére vannak irodalmárok, akik vették a fáradtságot, hogy átharcolják magukat a közmegegyezés vizesárkain, és hajlandóak voltak azokból a bizonyítékokból dolgozni, amik tényleg előttük voltak a papíron. Kelly A. Marsh 2004(!)-ben publikált munkája a felszín alá és a narrátor szemszögén túlra irányítja az olvasó figyelmét, izgalmas felfedezéseket téve ily módon. Álláspontja rávilágít, hogy az állandó csetlés-botlás ellenére Bridget egy objektívan sikeres nő úgy munkájában, mint a társasági életében, s nemhogy nem idomul hozzá egy ideálhoz, de egyenesen annak antitézisévé válik. A főszereplő változást szorgalmazó céljai sosem belső eredetűek, helyette az anyja vagy a „Cosmopolitan-kultúra” motiválja. Marsh azonban rávilágít, hogy Bridget naplóbejegyzései inkább validálják, semmint elítélik saját elhajlásait az elérhetetlen tökéletességtől, s nem azért nem ura saját sorsának, mert gyenge karakter, hanem mert senki sem az, megdöbbentően tiszta tükröt tartva ezzel bármelyikünk elé.

Ha idén az ünnepek alatt (újra)olvasod a könyvet, vagy megnézed a belőle készült, magát kultklasszikussá kinőtt adaptációt, szánj egy pillanatot arra, hogy értékeled Bridget-et. Ne csak azért, mert magadat látod, mikor valami hülyeséget csinál, vagy együttérzel vele, ahogy próbál valami egészségesebb kapcsolatot kialakítani az étellel. Bonts egy Chardonnay-t, és ünnepeld meg, ahogy mindennek ellenére a végsőkig hű marad önmagához egy olyan társadalomban, ami nem jutalmazza ezt.