Még mindig a feminizmus?
Vajon miért szembesülünk azzal, hogy bár a statisztikák még mindig riasztók, a feminizmus már-már szégyellnivaló nézetté vált?
Írta: Kovács Kitti
Az utóbbi évek a során a feminizmus sokak szemében a végletek fogalmává vált. Szerintük manapság irreleváns és túldramatizált kérdés, büszkén szállnak hát szembe ezzel a harsány eszmével, míg nők szerte a világon epekedve várják, hogy a beígért egyenjogúság testet öltsön, és a feminizmus valóban elavult problémává váljon. Az évtizedek múlásával a társadalommal karöltve változott a feminizmus is, az alapeszme viszont megingathatatlan, és ma is sok ismerős gondolattal találkozunk a kezdeti feminista filozófiában és irodalomban.
A feminizmushoz rengeteg tévhit és helytelen értelmezés kapcsolódik. Sokak szerint az elképzelés támogatói a női uralmat büszkén hirdető, férfigyűlölő, karrierista nők. Vajon miért szembesülünk azzal, hogy bár a statisztikák még mindig riasztók, a feminizmus már-már szégyellnivaló nézetté vált? Elég például pillantást vetni arra, hogy mindössze hat állam biztosít egyenlő törvényes munkajogot a nőknek. Miért tartunk múló divatnak egy eszmét, amely egy olyan alapvető ügyért küzd, mint az egyenjogúság? Ahhoz, hogy a feminizmus valós lényegét megérthessük, érdemes visszatekinteni a gyökereihez. Bár a feminista filozófia megalapozói és a feminista irodalom első képviselői más alaphelyzetből indultak ki, nézeteik közelebb állhatnak hozzánk, mint azt elsőre gondolnánk.
A feminista filozófia szeletei
A 18. században megkérdőjeleződött a nők társadalmi alárendeltsége. Mary Wollstonecraft, az angol származású filozófus A Vindication of the Rights of Women (A nők jogainak követelése) című írásában kijelentette, hogy a nőket és a férfiakat egyenlő állampolgárként kellene kezelni, és azonos iskoláztatásban kellene részesülniük (ez az egyértelműnek tűnő követelés a világ számos országában máig nem valósult meg).
Simone de Beauvoir az 1949-ben megjelent A második nem című könyvében egzisztencialista szemlélettel közelített a feminizmushoz. Művében többek közt azt emelte ki, hogy az emberi természetet többnyire a férfiak definiálják, ezért az emberi lényt saját nemükkel azonosítják, a nőt pedig a férfihoz viszonyítva határozzák meg. Azt is hangsúlyozta, hogy a nők és a férfiak természetesen sokban különbözhetnek egymástól, helytelen hát, hogy csak akkor tekintik a nőket egyenlőnek, ha olyanokká válnak és azt teszik, amit a férfiak.
A belga filozófus, Luce Irigaray hasonló nézeteket vallott – a nemek közti különbségek foglalkoztatták. Úgy vélte, hogy „a női szerepet tudatosan fel kell vállalnunk”, és jogosan nehezményezte, hogy kizárólag „a férfiak értékei, álmai és vágyai számítanak törvénynek”. (Szőllős, 2017.) Hélène Cixous 1975-ben megjelent Sorties (Kijáratok) című könyvében hangsúlyozta, hogy „a nőnek önmagát kell megírnia, és be kell hoznia a nőt az irodalomba”. (Szőllős, 2017.) Természetesen sok férfi szerzőtől született fontos feminista művet ismerünk, és ahogy a jogokat, úgy a feminizmust sem vonhatjuk meg az egyik nemtől. Cixous viszont fontosnak tartotta, hogy a nőket ne férfi szemszögből definiáljuk, és ne a sztereotip, torz nőkép jelenjen meg az irodalomban.
Kóstoló a női irodalomból
A nők helyzete, a női lélek és elme ekkorra már viszonylag nagymértékben jelen volt az irodalomban. Az irodalmárok természetesen vitatkoznak arról, hogy olyan írókat, mint például Jane Austen vagy Charlotte Brontë mennyire sorolhatunk a feminista szerzők közé. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy esetükben nők írtak nőkről olyan módon, amit nőként öröm olvasni. Mikor pedig a könyvlapokról a nemek közti egyenlőséget és a női elme értékét, függetlenségét lehet leolvasni, talán ideiglenesen valamelyest mellőzhető, hogy szerzőik melyik skatulyába kerültek a kánon osztályozása során.
Louisa May Alcott Kisasszonyok című regénye remek példája ennek. A cselekmény középpontjában négy nővér áll, akik eltérő életutat választanak maguknak, és igyekeznek egy elvárásokkal és akadályokkal teli világban boldogulni. A 2019-ben Greta Gerwig rendezésében megjelent filmadaptáció sikere azt mutatja, hogy Jo, Meg, Beth és Amy története ma is sokakat megindít. A Kisasszonyok a női találékonyságról, kitartásról és tehetségről szól. Arról, hogy a saját életükről ők dönthetnek, és azzá válhatnak, akikké akarnak. Ebben a szellemiségben pedig nincs semmi erőszakos, tolakodó vagy drasztikus.
Célszerűtlen lenne nem megemlíteni a feminista irodalom egyik legjelentősebb képviselőjét, Virginia Woolfot. Saját szoba című kötetében a női lét problémáit tárgyalja, és az 1927-ben megjelent A világítótorony című, cselekmény nélküli regényében is gyakran felszínre tör a nőkérdés. Több ponton visszatérnek Charles Tansley rosszindulatú megjegyzései, melyek szerint „nők nem tudnak festeni, nők nem tudnak írni”. A második állítást a könyv létezése – Woolf terjengős, de mesteri stílusa – önmagában meg is cáfolja. A kedves és intelligens Lily, a regény egyik központi karaktere fogalmazza meg Tansleyről, hogy „a nők nem tudnak írni, a nők nem tudnak festeni, nem azért, mintha csakugyan ezt hinné, hanem mert valami oknál fogva szeretné, ha így lenne”. (Woolf, 1971.)
