Akasztófavirágok akcióban (spoilermentes)

Az elmúlt évtized szuperhősdömpingje során a műfaj sötét oldalának is bőven jutott a reflektorfényből. Ha pedig az időszak mélypontját kéne megjelölnöm, egyértelműen a 2016-os Öngyilkos osztag lenne az. David Ayer erőltetett melodrámája stílusnak álcázott felszínességével és alulírt karaktereivel megtestesített mindent, amiért a képregényfilmeket utálni lehet. Pedig a feldolgozott alaphelyzet korántsem volt rossz, sőt tökéletesen vászonra tudta volna festeni, miről is kéne szólnia ennek a műfajnak. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint A galaxis őrzőit jegyző James Gunn saját próbálkozása a koncepcióval, a címet csupán egy névelővel megtoldó Az öngyilkos osztag.

A cselekmény egy Corto Maltese nevű fiktív szigeten játszódik, melynek legutóbbi hatalmi harcából egy amerikaellenes diktátor kerül ki győztesen. Az Egyesült Államok kormánya Amanda Waller (Viola Davis) felügyelete alatt újabb „öngyilkos osztagot” toboroz a bebörtönzött szupergonoszokból, hogy azok elpusztíthassanak egy, a szigeten ragadt tömegpusztító fegyvert. Az osztagnak viszont nemcsak egy egész, állig felfegyverzett hadsereget, de saját ellentéteiket és különcségeiket is le kell győzniük, ha túl akarják élni a küldetést.

James Gunn filmje pár apró kikacsintástól eltekintve tudomást sem vesz a 2016-os förmedvényről, helyette valami teljesen újat és őrültet szállít a DC asztalához. Míg az „előd” inkább a Joker és Harley Quinn toxikus kapcsolatát romantizáló tinilányokat próbálta megszólítani, addig Az öngyilkos osztag hamisítatlan képregényfilm annak minden színével és mocskával. A 18-as karika ellenére felnőttnek továbbra sem nevezném, elvégre változatlanul a fiatalság elvárásaihoz igazodik, ám ezt sokkal kreatívabban teszi. A stílusa kapásból jóval sötétebb, az akciójelenetek szinte fürdenek a vérben, a humor pedig sokkal feketébb, mint azt az efféle köpönyegkalandoktól megszokhattuk. Mindez enyhe sokként érheti azokat, akik egy szellemiségében azonos folytatást várnak, ám a tudatos rendezésnek és a kifogástalan szereplőgárdának köszönhetően roppant könnyű ráállni a film vágányára.

Az alaphelyzet tekintetében ez valószínűleg nem meglepő, de ebben a történetben felesleges hősöket keresni. A főszereplők szinte egytől egyig megvetendő, de legalábbis erősen problémás jellemek, és épp ez teszi érdekessé a dinamikájukat. A nézőt szimpatikus cselekedetek híján egyedül a humorukkal, cukiságukkal vagy komikus gonoszságukkal tudják megnyerni, így pedig az írók sokkal messzebbre feszíthetik azt, ami meghatározza ezeket a karaktereket: az őrültséget. Harley Quinn például egy filmben sem volt még ennyire kimagasló. Mind a szövegkönyv, mind a látványtervezők ügyesen játszanak a figura mentális zavarával és gátlástalanságával, miközben pár pillanat erejéig az azokat előidéző traumáról is tudomást vesznek. Ez az írói bravúr legnagyobb örömömre a többi szereplőnél is visszaköszön. Humoron vagy komolyabb dramaturgiai megoldásokon keresztül mindegyikük lelki sebei a felszínre törnek, ha ugyan különösebben rétegelt jellemrajzokká nem is kerekednek soha. Kivétel talán Patkányfogó 2, aki a film szíve-lelke. Visszafogott, fiatalos személyisége és parádésan előadott háttérsztorija miatt vele a legkönnyebb azonosulni, az írók pedig ki is használják ezt a köteléket, hogy egy abszurditásában is meglepően érzelemgazdag fináléval zárják a cselekményt.

Ha már szóbajött a cselekmény, ennél eszelősebb utazásra az első Kingsman óta egy mozifilm sem hívta a közönségét. Mély dráma híján a történet leginkább fordulatokra hagyatkozik, azokból viszont egy kisebb hadsereget állít fel. Az öngyilkos osztag az egyik legkiszámíthatatlanabb film, amit mostanában láttam. Az pedig külön öröm, hogy ilyen élményt pont egy képregényfilmtől, az utóbbi évek talán legsablonosabb műfajától kapunk. A cselekmény elszigeteltsége és egyszerisége miatt bárki meghalhat, bárki árulóvá válhat, és bármi megtörténhet. És történik is. James Gunn valami elképesztő iramot diktál, szinte nem telik el negyed óra úgy, hogy ne állítaná a feje tetejére a néző elvárásait, mellette viszont nem fél kimértebb, komótosabb ritmusra váltani, ha a cselekmény éppen úgy kívánja. Amit kifejezetten imádtam, az a film kisléptékűsége. A helyszín Corto Maltese szigete, az időtartam pedig pusztán pár nap. Nem járjuk be feleslegesen a világot, nem ugrálunk dimenziók között, hanem egyszerűen csak végigkísérünk egy csapatnyi különc bűnözőt egy szokatlan küldetésen. Még az sem zavaró, hogy a főgonosz igazából egy két lábon járó, hatalomra törő klisé, mert magunk sem a világ sorsáért folyó monumentális küzdelemként, hanem afféle elfuserált hétvégi kiruccanásként éljük meg az eseményeket.

Aki pedig ismeri a rendező munkásságát, annak talán mondanom sem kell, hogy mindezt még megfejeli az elképesztő audiovizualitás. A képsorok mintha egy képregény lapjairól folytak volna a vászonra. A nézőt szinte elszédíti a változatos színvilág, a szereplők markánsan különc kosztümei, a nagyrészt helyben lőtt trópusi felvételek, valamint a tereptárgyakon és környezeti elemekből felépülő fejezetcímek (ez utóbbi egyszerűen zseniális). A korhatáros besorolásért felelős brutalitás is épp elég súlyos ahhoz, hogy kiszolgálja a film fékevesztett stílusát, ám egy pillanatra sem válik kellemetlenné vagy ízléstelenné, ahogy az például a 2019-es Hellboy esetében történt. Látszik, hogy minden evőkanállal lett kimérve, a végeredmény pedig az egyik legkreatívabban látványos képregényfilm, ami valaha mozikba került. És akkor a zenéről még nem is beszéltünk. John Murphy hangjegyei mértani pontossággal illeszkednek a képsorokhoz, olykor erőteljes basszusokkal hangsúlyozva a csapat menőségét, máskor visszafogott, atmoszférikus dallamokkal mélyítve el egy-egy párbeszédet. Amikor pedig minden kötél szakad, és az őrület maximálisra tekerése mellett felhangzanak James Gunn válogatott popzenéi, akkor csak a legcinikusabbak tudják majd letagadni, hogy amit látnak, az színtiszta filmvarázs.

Tényleg nehéz fogást találni Az öngyilkos osztagon. Ha túllendülünk azon, hogy a cselekmény szinte semennyire sem veszi magát komolyan, és hajlandóak vagyunk átadni a gyeplőt az elborult alkotóknak, akkor könnyedén az év legszórakoztatóbb két órájában lehet részünk. Mindez pedig nem illúzió, James Gunn ecsetvonásaiban ugyanis fellelhető ugyanaz a szenvedély és profizmus, amivel annak idején George Lucas és Steven Spielberg is alkottak. Ha csak egy mozit vállaltok be idén nyáron, akkor ez legyen az!