Versválogatás

Unom már a krumplistésztát

Mindennap az van ebédre,
és a könyökömön jön már ki.
Mintha nem lenne más étel,
amit ezekből az alapanyagokból össze lehet hozni.

Folyton ugyanaz megy.
Körbe-körbe.

Kedves szentfazék,
hát nézz már a tükörbe!
Hogy nem látod, mi készül benned...?
Legközelebb, most megmondom, neked is kell enned!

Ellenkezel? Ugyan, ne próbálkozz, kérlek,
úgy gondolod, bárki is sajnálni fog téged?
Mikor kiszedjük szerdán a nyolcadik adagot,
és csütörtökre még egyszer ennyi marad ott,
majd érteni fogod, hogy ez így tovább nem mehet,
és egy szelet pizzáért eladnád a lelkedet.

Lehet, el is fogod, a garancia nem járja,
hogy ennyi idő után még csak ne is gondolj másra.
Gondolni fogsz, bizony, ki leszel rá éhezve,
s ha nem kapod meg, úgy érzed, nem jutsz el az Édenbe.

Vagy nem is akarsz eljutni? Ezért kínzod magad?
Ezért van az, hogy körülötted mindig minden tapad?
Így ki hozzád közel merészkedik, leragad egy életre,
és elveszíti mindazt, ami ez idáig éltette…

Bevallom, alkalmanként ízlik ám a főztöd,
de amikor tizedjére is pont ugyanúgy főzöd,
és semmi édes, semmi sós nincs mellé,
a tizenegyedik napon a fene meg nem enné.

Ezt a fránya ételt továbbra is én eszem,
pedig elég ránéznem, és elmegy tőle a kedvem.
S ha így megy tovább, úgy unom meg ezt a krumplistésztát,
mint ahogy Ady unta meg a hosszú Léda-témát.

Sodródunk az árral.

A szennyvíztől távolról sem mentes árral, mert ez most már
ugye természetes.
Utoljára 5 éve láttam a lábfejemet, amikor belerongyoltunk
térdig a vízbe.
Akkor még nem kellett attól tartani, hogy belelépsz egy odakeveredett
üvegszilánkba.
Nem mondom, hogy nem volt ilyen, magam is kétszer vágtam
el a talpam egy nyár alatt.

Most már kétszer is meggondolom, hogy akarok-e abban a vízben mártózni.

Úszkálunk a parthoz közel, mint két eltévedt sügér,
és próbáljuk kikerülni a sok szemetet, ami az évek alatt összegyűlt.
S mi csak lubickolunk, várjuk a víz tisztulását.
Egészen addig, amíg egy rétisas kiszemeli egyikünket
a szennytől habzó hullámok közül, és végleg elszakadunk.

De mégis…

Minden napom ugyanúgy
kezdődik. Cigi, kávé…
Legalább a macska
csendes, míg én ugyanolyan
csöndben roppanok össze
a nyakamba varrt kínok
alatt, amit mások csak
kötelességtudatnak hívnak.
S én csak szürcsölöm a
kávé adta forró nyugalmat,
míg a hamu miatt keletkezett tűz
elemészti a gyermeki világ
apró örömeit.
A felnőttek birodalmában
saját kastélyom cselédje vagyok,
de mégis…
Itt, a lakás erkélyén királynőnek érzem magam.
S cselédként kihozok még
egy csésze kávét az újabb szál cigaretta mellé
önnönmagam királynőjének.